Ha a kilencvenes évek végén vagy a kétezres évek elején akár csak egyetlen pillantást is vetettél a tévéképernyőre, jó eséllyel Julian McMahon kibérelt egy állandó, enyhén veszélyes sarkot az agyadban. Mindegy, hogy egy hús-vér démont alakított a Bűbájos boszorkákban, vagy egy erkölcsileg teljesen moribund plasztikai sebészt a Kés/Alattban, a pasas mindig tűpontosan értette a dolgát, ha tiszta, hamisítatlan szívtipró-energiát kellett szállítani. Ugorjunk előre a mába: miközben mi, többiek úgy öregszünk, mint a tűző napon hagyott dobozos tej, Julian vígan lovagolja meg a hullámokat az ausztrál Aranyparton, fittyet hányva az időre, és bizonyítva, hogy egyesek egyszerűen egy teljesen más genetikai ligában játszanak.
De nemcsak az vonta magára a part menti nézelődők tekintetét, ahogyan lazán dacolt az ausztrál szörfökkel. Nem, az igazi szalagcím közvetlenül a felső ajka felett tanyázik. McMahon hivatalosan is debütáltatott egy dús, dicsőséges, agresszíven retró bajszot, ami nem csupán arcszőrzet, hanem egy komplett életmódbeli állásfoglalás. Az arcszerkezet e remekműve egyszerre idézi a vintage rocksztárokat és a ’70-es évek dörzsölt detektívjeit – de összességében egyszerűen fenséges. Julian úgy csatornázza be a benne lakozó Freddie Mercuryt, és olyan elementáris erővel simul bele ebbe a merész esztétikába, hogy az ember szinte hallja az „Another One Bites the Dust” basszusfutamait visszhangozni a Csendes-óceán felett. Hatalmas divatkockázat, az biztos, de ha valaki ekkora állkapocskarakterrel van megáldva, az jogot formálhat arra, hogy kénye-kedve szerint kísérletezzen a felső ajak történelmi jelentőségű ingatlanaival.
Ez a hirtelen jött elköteleződés a szőrtüszőművészet iránt persze nem egy random kapuzárási pánik eredménye; a dolog mögött a színtiszta művészet áll. Julian ugyanis a Flammable Children című, hamarosan érkező felnövéstörténet kedvéért növesztette meg ezt a tekintélyes „leves-szűrőt”. A projekt, amelyet jelenleg is a régióban forgatnak, a ’70-es évek hiper-stilizált, napsütötte korszakában játszódik. És őszintén: ha a jelmezes és fodrász részleg már azelőtt ilyen szintű maximalizmusról tesz tanúbizonyságot, hogy a film egyáltalán a mozikba kerülne, akkor kész főnyeremény vár ránk. Van valami mélyen kielégítő abban, ha egy színész nemcsak felcsatol egy korszakalkotó parókát, hanem organikusan meg is éli az adott érát.
Egy ilyen átütő megjelenéshez persze egyformán ikonikus bűntárs is dukál, és itt lép be a képbe a felesége, a modell Kelly Paniagua. Ketten együtt egy olyan pillanatot, ami sima bulvár-paparatzi csapda is lehetett volna, átlényegítettek egy őszintén édes, mélyen romantikus tengerparti meneküléssé. És ami a leginkább üdítő az egészben: ez a két ember már 2014 óta házas, mégis úgy hancúroztak a meleg óceánban, mint egy pár szerelmes tinédzser, akik épp most találtak egymásra a nyári táborban. Összebújtak, teljesen spontán csókokat váltottak, és láthatóan totálisan oda voltak egymásért. Egy olyan iparágban, ahol a sztárházasságok szavatossági ideje általában egy felvágott avokádóéval vetekszik, egy évtizednyi fogadalom után is ilyen kendőzetlen romantikát látni maga a megtestesült párkapcsolati cél.
Végtére is, ez a laza délután tökéletes mesterkurzus volt abból, hogyan kell a feszített munkatempót egy kis játékkal egyensúlyba hozni. Kimászni a hajtós forgatási menetrendből, és csobbanni egyet a támogató társsal – pontosan így lehet feltölteni a kreatív akkumulátorokat. Az idilli ausztrál háttérrel, az irigylésre méltó házassággal és a retró nosztalgiát ígérő filmprojekttel Julian McMahon egyértelműen élete fénypontját éli. Lehet, hogy várnunk kell még egy kicsit, míg kiderül, hogyan muzsikál a Flammable Children a nagyvásznon, de addig is itt leszünk, és tisztelettel adózunk a szakmai alázat – és a megkérdőjelezhetetlenül legendás bajusz – előtt.