Anna, huszonkét éves, szegénységben nőtt fel.
Anyja tüdőbetegségben szenvedett.
A kishúga nem járhatott iskolába — nem volt rá pénz.
Ő pedig csak egy egyszerű lány volt, aki egyetlen dologról álmodott: előre jutni az életben, még akkor is, ha ezért a saját szabadságát kell feláldoznia.
Egy este hírt kaptak.
Egy gazdag, idős férfi, Alberto úr, feleséget keres.
Zömök, szinte mint egy szekrény, kétszer olyan idős, mint ő.
De azt mondták róla, hogy kedves és nagyon tehetős.
„Lányom — suttogta az anyja, levegő után kapkodva — talán ez a te esélyed. Hogy többé ne szenvedjünk.”
Anna kétségbeesésében beleegyezett.
Az esküvőt egy hatalmas birtokon tartották a dombok között.
A drága ruha alatt fojtogató súlyt érzett a mellkasában.
Nem öröm volt ez — hanem félelem.
Az oltárnál ott állt a leendő férje — Alberto úr.
Kövér, izzadt, rekedt hangú.
Rámosolygott, de Anna képtelen volt visszamosolyogni.
„Mostantól — mondta — gondoskodom rólad. Felejtsd el a pénzt.”
Anna bólintott, de belül minden üvöltött:
„Ezt anyáért tettem… a testvéremért.”
És azon az éjszakán a szerelem csókja helyett sírt — együtt az esővel, amely a párkányt verte.
Néhány nap múlva Anna kezdte megismerni „férjét”.
Alberto úr keveset beszélt, figyelmesen figyelte minden lépését.
Kedves volt, de néha a tekintetében felvillant valami különös.
Egyik este a vacsoránál Anna észrevette, hogyan tartja a poharat.
Ezek nem egy öregember kezei voltak.
Tiszták, erősek, ápoltak.
„Alberto úr — kérdezte — hány éves is ön valójában?”
Ő csak elmosolyodott:
„Annyi, hogy tudjam, mi az ember igazi értéke.”
Anna meglepődött, de nem firtatta tovább.
Később a komornyik azt mondta:
„Szenyóra, ne csodálkozzon a furcsaságain.
Mindennek, amit tesz, oka van.”
Egy éjszaka Anna nem tudott aludni.
Kiment a verandára.
És meglátta Albertót — a kertben állt, és valamit levett a nyakáról.
Anna a szája elé kapta a kezét.
A férfi arcán a bőr…
lassan elmozdult.
És a bőr alatt nem egy idős, kövér férfit látott,
hanem egy fiatal, hihetetlenül jóképű, atletikus férfit — a pénzügyi világ egyik ismert alakját.
„Istenem…” — suttogta Anna.
A férfi észrevette és gyorsan odalépett.
„Anna, várj. Ne félj.”
„Ki maga?!” — kiáltotta a lány.
A férfi teljesen levette a maszkot.
Előtte állt Leonard Voss — a cég valódi tulajdonosa, aki mögött „Alberto” rejtőzött.
„Én vagyok, Leonard — mondta. — Azért bújtam egy idős ember bőrébe, mert tudni akartam, képes-e valaki szeretni engem a külsőm és a pénzem nélkül.”
Anna nem hitt a szemének.
„Miért tette ezt?”
„Mert minden nő, akivel találkoztam, csak a vagyonomat akarta.
Meg akartam tudni, képes-e valaki szeretni csillogás és illúziók nélkül.”
Anna sírni kezdett.
„És ehhez engem választottál?”
„Igen. Mert amikor először megláttalak, láttam, hogy kapaszkodsz az életbe, amit sokan elutasítanának.
Te valódi szívű ember vagy.”
De Anna elszaladt.
Nem haragból — hanem szégyenből.
„Pénzért mentem férjhez…
És most a világ legszegényebb nőjének érzem magam.”
Néhány hét múlva elhagyta a birtokot.
Kibérelt egy apró szobát, munkát keresett.
Egy nap egy férfi érkezett hozzá egy borítékkal.
Bennt egy levél volt:
„Anna,
Nem egy tökéletes feleséget akarok.
Hanem egy nőt, aki képes szeretni — még akkor is, ha hibázik.
Ha készen állsz, várlak a régi templomban, ahol összeházasodtunk.
Nem Albertóként, hanem önmagamként.”
Vasárnap Anna elment abba a templomba.
Odabent Leonard állt — maszk nélkül, pompa nélkül, egyszerű világos ingben.
A lány odalépett hozzá, könnyeivel küszködve.
„Bocsáss meg… Nem tudom, hogyan tehetném jóvá a hazugságomat.”
„Nem kell semmit jóvátenned — mondta, megfogva a kezét. —
A szerelemben nem tökéletesnek kell lenni — hanem bátornak.”
És ott, Isten előtt, átölelték egymást.
Ez már nem kényszerházasság volt.
Hanem az igazság és a szív szövetsége.
Egy év múlva visszatértek Anna falujába.
Ösztöndíjat alapítottak olyan lányoknak, akik — ahogy egykor Anna is — nehéz döntéseket hoztak,
de végül rátaláltak a helyes útra.
És mindenkinek, aki tanácsért jött, Anna ezt mondta:
„Nem kell másnak tetteted magad, hogy szeressenek.
A valódi szíved — ez a legszebb formád.”