A Szent Jude ősi kőkápolnájában az atmoszféra olyan volt, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. Több száz remegő gyertyaláng arany, meleg fénybe vonta a makulátlan fehér virágdíszeket, miközben egy vonósnégyes lágy dallamai visszhangoztak a magas, boltozatos mennyezet alatt. A menyasszony ragyogóan állt a főoltárnál, finom csipkeruhája hibátlanul omlott mögötte, kezét a vőlegényével összekulcsolva. Az örök hűségről suttogott fogadalmak betöltötték a teret, és az összegyűlt vendégek szemében örömkönnyek csillogtak. Tökéletesnek tűnt minden: egy felső tízezerbeli szerelem beteljesülése, egy pillanat, amikor az idő is megáll a tiszta, érintetlen boldogság tiszteletére.
Hirtelen a szentély nehéz tölgyfa ajtói döndülve kivágódtak, és a szent csend darabokra hullott. Egy nagy, koszos kóbor kutya rontott be, sárral borítva, csapzott szőrzettel, és vad ugatása visszhangzott a régi kőfalak között. Az elegáns vendégsereg rémülten hőkölt hátra, ahogy az állat mindenki mást figyelmen kívül hagyva egyenesen a menyasszony felé vágtatott. Mielőtt bárki közbeléphetett volna, a kutya rávetette magát, és görcsösen megragadta a menyasszony hosszú, selyem uszályát, kétségbeesetten rángatva azt.
Pánik tört ki: vőfélyek és kísérők ugrottak elő, hogy kiszabadítsák az állat szorításából a kényes anyagot anélkül, hogy elszakítanák. De a kutya egy utolsó, erőteljes rántással visszarántotta a szövetet, és a selyem szakadásának hangja betöltötte a kápolnát. Ahogy az uszály felhasadt, a ruha rejtett bélése alatt gondosan elvarrt titkos zseb is feltárult. Fényes fényképek tömege ömlött ki belőle, és szétszóródott a polírozott márványpadlón, mint egy elejtett kártyapakli.
Az eszeveszett ugatás elhallgatott, amikor egy kísérő végül kirángatta a kutyát a kijáraton, de a kár már megtörtént. Fojtogató, halott csend ült az egész templomra, miközben a vőlegény lassan a földre nézett. A lábánál tucatnyi éles, tiszta fénykép hevert, amelyeken a menyasszony boldogan mosolygott egy másik férfi oldalán, egy nevető kisgyerekkel, aki tagadhatatlanul hasonlított rá. A gondosan felépített múltja szó szerint darabokra hullott a szemük előtt.
A menyasszony megdermedt, arca teljesen elsápadt, miközben a földről felnézett a vőlegényére, ajkai remegve nyíltak, de a magyarázat elmaradt. A vőlegény a képekre meredt — az árulás olyan pontossággal hasított belé, mint egy sebészi vágás. A kamera mintha teljesen rá zoomolt volna, elkapva azt a pillanatot, amikor a szíve végleg összetört, az arcán megjelenő összetört döbbenet pedig könnyekbe fulladt. Amint felismerte a visszafordíthatatlan igazságot, csendben levette a hajtókájáról a virágkitűzőt, a megrongált fotókra ejtette, majd egyedül kisétált a templomból, maga mögött hagyva a széttört jövő maradványait a hideg kőpadlón.