Abigail mindig is azt hitte, hogy a szeretet teremti meg az igazi családot. Amikor a nővére, Rachel és férje, Jason meddőséggel küzdött, Abigail szíve megszakadt értük. Így amikor megkérték, hogy legyen béranya egy olyan gyermek számára, aki biológiailag az övék lesz, habozás nélkül igent mondott. A férje, Luke támogatta őt, tudva, hogy ez az ajándék messze túlmutat a biológián.
A terhesség tele volt reménnyel és örömmel. Rachel minden vizsgálaton részt vett, kifestette a gyerekszobát, és még Abigail négy fia is azon veszekedett, ki lesz a baba kedvenc unokatestvére. Minden rúgás, minden mérföldkő valóra váltotta az álmot – egészen a szülés pillanatáig, amikor Abigail minden elképzelése szertefoszlott.
Rachel és Jason két órával Abigail szülése után érkeztek a kórházba. Amikor meglátták a babát, megfagytak az arcaik. „EZ NEM AZ A BABA, AMIT VÁRTUNK. NEM AKARJUK,” kiáltotta Rachel. A szavak mintha kést döftek volna Abigail szívébe. Jason hozzátette: „Fiút akartunk. Szükségünk van egy fiúra.” A szeretet hirtelen feltételhez kötöttnek tűnt, és Abigail szíve megtelt döbbenettel és fájdalommal.
Ám miközben a baba, Kelly, az ölében aludt, Abigail tudta, mit kell tennie. Nem engedte, hogy előítéletek határozzák meg a gyermek értékét. Rachel és Jason távozni kényszerültek, amíg szembe nem néznek a saját előítéleteikkel, Abigail pedig csendben eldöntötte, hogy ha a nővére nem ismeri fel Kelly értékét, ő fogja örökbe fogadni. A szíve elég nagy volt még egy gyermek számára, egy új élet védelmére és szeretetére.
Néhány nappal később Rachel visszatért – megváltozva, bűnbánóan, és kész arra, hogy megtanulja, hogyan lehet a lánya számára a megfelelő anya. Abigail vezetésével együtt kezdték újraépíteni a bizalmat és a családot. Kelly, a baba, akit egykor „rossz” neméért elutasítottak, lett az a szikra, ami mindenki számára megmutatta, hogy a család nem az elvárások teljesítéséről szól – hanem a feltétel nélküli szeretetről.