Minden éjjel furcsa zajokat hallottam, amelyek a garázsból jöttek — és amikor megláttam, mit csinál ott a férjem, teljesen megrémültem.

Minden éjjel furcsa zajokat hallottam a garázsból. Amikor végre rájöttem, mit csinál ott a férjem, teljesen megdermedtem a rémülettől

Eleinte semminek tűnt. Egy-egy halk csengés a fémből, alkalmankénti nyikorgás, néha egy tompa zümmögés. Azt gondoltam, talán szereli az autót… vagy valami új hobbit kezdett. De ahogy teltek a napok, a viselkedése egyre furcsább lett.

A gyerekek elaludtak, és ő szó nélkül felállt az asztaltól, és a garázs felé vette az irányt. Sokszor csak késő éjjel tért vissza — kimerülten, ruháján furcsa vöröses foltokkal. Amikor megkérdeztem, tömören válaszolt:
— Dolgozom. Ne kérdezz.

Aznap éjjel, amikor ragaszkodtam hozzá, élesen visszavágott:
— Semmi közöd hozzá.

A szavai fájtak és nyugtalanítottak. Már nem ismertem rá. Mintha fal emelkedett volna kettőnk közé, és a gondolataim a legrosszabbtól féltek.

Egy nap, amikor ő dolgozott, elhatároztam, hogy tudnom kell az igazságot. Megfogtam a kulcsokat, kiléptem a kertbe, és megálltam a rozsdás garázskapuk előtt. A szívem olyan hangosan vert, hogy biztos voltam benne, az egész utca hallja. Remegő kézzel csúsztattam a kulcsot a zárba, és lassan toltam nyitásra az ajtót. A levegő bent nyirkos és nehéz volt. És akkor megláttam… és dermedten álltam a rémülettől

A közepén állt egy régi motor — vagy inkább, ami maradt belőle. Szinte az utolsó csavarig szétbontva, körülötte szerszámok és alkatrészek dobozai. A falon fakó fekete-fehér fényképek lógtak. Mind ugyanazt az embert ábrázolta: az apját.

Olyan érzés volt, mintha villám csapott volna belém. Ez volt az a motor, amelyen az apja annyi évvel ezelőtt meghalt. A férjem soha nem szeretett róla beszélni. Tudtam, mennyire mélyen megsebzett a tragédia. Én pedig igyekeztem teljesen elkerülni a témát — végül is, ez a gép követelte el egy élet árát.

És most minden világossá vált. A férjem éppen azt a motort újította fel, amely elvette tőle az apját. Éjrről éjre, titokban. Soha nem mondta el nekem, mert tudta — elítéltem volna. Féltettem volna.

Ott álltam, kapaszkodva a kilincsbe, képtelenül elfordulni. A mellkasom szorított a félelemtől, de vele együtt keserű fájdalom és mély együttérzés is felbukkant… Nem egy gépet javított. Egy emléket próbált feléleszteni, visszahozni valamit, amit elveszített.

És most döntenem kellett: elítéljem ezért a titokért… vagy elfogadjam a fájdalmát és azt a módot, ahogyan vele él?