A macskánk mindig a hálószobánk sarkában, a saját kis kuckójában aludt. Nyugodt és értelmes állat volt, soha nem zavart minket. Az utóbbi időben azonban észrevettem rajta egy furcsa változást. Nappal továbbra is kedves és barátságos volt, de éjszaka mintha egyáltalán nem aludt volna. Amikor éjjel felébredtem, a sötétben egy pár tekintettel rám meredő szem látványa borzongást keltett bennem. A párnám mellett ült, és még csak a szemét sem rebegtette, figyelt minket. A helyzet annyira nyomasztóvá vált, hogy végül elvittem egy állatorvoshoz.
Az állatorvos a vizsgálat után azt mondta: „Az egészsége rendben van, talán csak stresszes vagy unatkozik egy kicsit.” Ez a válasz azonban nem nyugtatott meg, mert a tekintete egyáltalán nem tűnt normálisnak. Tudni akartam, mi történik pontosan az éjszakai órákban a szobában. Amikor már nem láttam más megoldást, éjszakai kamerát helyeztem a hálószobába úgy, hogy a kamerával a franciaágyunkat is láthassam.
Másnap reggel a felvételeket nézve először megrökönyödtem, majd teljesen tanácstalan lettem. Minden kristálytisztán látszott: miután elaludtunk, a macska felkelt a helyéről, és mellénk jött az ágyba. Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy nem engem, hanem a férjemet figyelte. Körülbelül egy órán keresztül mozdulatlanul, mint egy szobor, a férjem arcát nézte.
És ekkor kezdődött az igazi „mutatvány”. Amikor a férjem horkolni kezdett, a macska nyugodtan kinyújtotta a mancsát, és a férjem szájára tette, majd ott tartotta, amíg a horkolás el nem múlt. Miután elcsendesedett, büszkén visszatért a helyére, és békésen aludt tovább.
A felvételeket nézve nem bírtam megállni nevetés nélkül. Kiderült, hogy a szegény macskánkat valójában csak a férjem hangos horkolása zavarta. Az éjszaka folyamán ránk szegezett komor tekintet valójában nem fenyegetés volt, hanem a csend fenntartásának része. A macska kifejlesztett egy saját „elaltató módszert”, hogy nyugodtan aludhasson: a férjem száját letakarva megszüntette a zajt, és ezzel biztosította a saját békéjét.
Azóta a macskánk titokzatos éjszakai tekintete helyét a vidám nevetés vette át. Most már tudjuk, hogy a hálószobánkban az éjszaka rendjét nem egy technikai eszköz, hanem egy alvásmániás kis állat tartja fenn. A férjem pedig, aki fogalma sincs arról, hogy a horkolását „megszüntető” kis mancsos őrző mellett alszik, továbbra is mélyen és zavartalanul alszik. Az élet néha még a legfélelmetesebbnek tűnő pillanatok mögött is ilyen vicces és ártatlan titkokat rejthet.