A felettem lakó fiatalembernél rituálévá vált, hogy minden áldott éjjel pontosan kettőkor maximumra tekerte a rockzenét. A falak remegtek, a dübörgő basszus pedig úgy visszhangzott a fejünk felett, hogy a hétéves fiammal esélyünk sem volt az alvásra. Egyik éjjel pizsamában zörgettem be hozzá, de csak annyit vetett oda flegmán: „Nem is szól olyan hangosan, csak minőségi a rendszerem.” A panaszok és a rendőri intézkedések ellenére semmi sem változott; ő minden éjjel bulizott, mi pedig másnap roncsokként indultunk munkába és iskolába.
A megoldás, amely véget vetett ennek a lidércnyomásnak, egy reggelinél pattant ki a fiam fejéből: „Anya, megtanulhatnék hegedülni?” Abban a pillanatban, hónapok óta először, mosoly futott át az arcomon. Azonnal vettem is egy hangszert. Amikor az eladó megkérdezte, van-e a gyereknek tehetsége, csak annyit feleltem: „Nagyon komoly motivációja van a gyakorláshoz.” Tanulmányoztam a szabályokat is: reggel nyolctól szabad volt a „zajongás”, a szomszédom pedig pont abban az időben dőlt be az ágyba holtrészegen.
Hétfő reggel pontban nyolckor megindult az offenzíva. Egy hegedülni nem tudó gyerek által kicsikart metsző, nyikorgó hangok a betonfödémen keresztül egyenesen a szomszéd hálószobájába hatoltak. Tíz perc sem telt el, és már dörömböltek az ajtómon. Ott állt előttem a férfi, vöröslő szemekkel, teljesen szétcsúszva. „Maguk normálisak? Mi ez a ricsaj az éjszaka közepén?!” – ordította. Én pedig végtelen nyugalommal feleltem: „Jó reggelt! Csak a fiam zenei vénáját fejlesztjük, minden a jogszabályok szerint történik.”
Egész héten, minden reggel nyolckor folytattuk a „koncertsorozatot”. A szomszéd éjszakai rockmaratonjai már a második nap után késszel elvágva szűntek meg. Péntek este aztán fehér zászlóval érkezett az ajtómhoz. „Kérem, egyezzünk meg, nem bírom tovább!” – könyörgött. Papírt és tollat tettem elé; aláírattatni vele a feltételt: este tíz után teljes szilencium. Azóta az éjszakai álmainkat egyszer sem zavarták meg.
Most végre béke honol a házban. A szomszédom tartja a szavát, én pedig „biztonsági tartalékként” a szekrény legelérhetőbb sarkában tartom a hegedűt. Bár a fiam nem lett a hangszer szerelmese, rendkívül büszke rá, hogy édesanyja kis bosszúhadjáratában ő volt a legfőbb szövetséges. Néha a csend a legszebb zene, de van, hogy a csendhez a leghangosabb úton át vezet az út.