Minden mozdulat az utolsó erőt vette el. Nick érezte, ahogy a gyengeség hullámai elöntik a tudatát. A fej elfordításának próbálkozása kínzó kudarcba fulladt — izmai mintha a párnához nőttek volna. A szemhéjai lecsukódtak, és az emlékek felvillanyoztak, mint egy összetört tükör szilánkjai…
Hazafelé tartott, már befordult az udvarba, amikor meglátta Emilia autóját. Mint mindig, épp telefonált, és az autót a bejárat közepére hagyta, nem törődve a dudálással. Nick csak felsóhajtott — ő javíthatatlan volt.
És hirtelen a sarkon előbukkant egy furgon. Kanyargott a sorok között, mintha elveszítette volna az irányítást, egyenesen Emilia felé. Hideg futott végig Nick hátán — a sofőr nem tervezett fékezni.
— Emi! — nyomott rá a dudára, de ő csak integetett a kezével és nevetett a telefonba.
A másodpercek elnyúltak. Nick rájött: ha nem avatkozik közbe — többé nem lesz.
Megnyomta a gázpedált, és az autót az ütközés alá irányította.
Az utolsó dolog, amire emlékezett — a vakító fényszóró fény és a hirtelen megkönnyebbülés érzése.
Felkelt az intenzív osztályon. A fény szúrt a szemébe. A készülékek zaja között hallotta Emilia suttogását:
— Nick, hogy tehetted…
— A furgon… egyenesen feléd jött… — hörögte, próbálva felülni.
Ő hátrahőkölt.
— Őrült! Kanyarodott volna el!
A hangja jobban fájt, mint a kés. Aztán — léptek a folyosón. Magassarkúk koppanása. Csend.
Két hét a kórházban örökkévalóságnak tűnt. Az injekciók bizsergést okoztak, de a lábak halottnak maradtak.
És egyszer csak hallott egy beszélgetést az ajtó mögött:
— Esély a felépülésre? — feszülten hangzott Emilia hangja.
— Majdnem nulla — válaszolta az orvos.
— Akkor én egy fogyatékkal élőre vigyázzak? — nevetett, mintha köpés lenne.
Nick lehunyta a szemét. Minden kristálytisztán világossá vált: a szerelem véget ért.
A kórházból való elbocsátás napja a vég kezdete lett.
Visszautasította a kerekesszéket, de amikor Emilia megérkezett — csinosan, hidegen — csak elmosolyodott:
— Vidd rögtön a temetőbe. Spórolsz a benzinen.
Ő nem válaszolt. Csak vezette az autót, előre nézve.
— Nick, hallgass rám nyugodtan. — Hangja jég hideg volt. — Te választottál — megmentettél. Én a sajátomat teszem. Nem lehetek egy idegen áldozatának rabja.
Nick megszorította a karfát.
— Hová viszel?
— A faluba. Anyádhoz. Hadd gondoskodjon rólad.
— Még csak nem is tud a katasztrófáról! — kiáltott fel.
Emilia csak erősebben nyomta a pedált. Az ablakokon kívül a mezők suhantak, és minden kilométer örökre távolabb vitte őket egymástól.
Megálltak egy régi háznál.
— Itt vagyunk — mondta anélkül, hogy megnézte volna. — Vettem neked egy elektromos fotelt. Modern.
Többet nem szólt. Csak beült az autóba és elhajtott.
Nick egyedül maradt — a poros úton, egy táskával és egy testtel, ami már nem engedelmeskedett neki.
De amikor a kapu nyikorgott, és a házból egy kislány szaladt ki virágos ruhában, a szíve megdobogott.
— Nagymama, segítek! — kiáltotta.
Aztán kijött az anyja. Könnyek, kezek, remegés.
— Fiam… minden rendbe jön. A lényeg, hogy élsz.
Ő fájdalom között mosolygott.
— Anya, ki ő? — bökött a kislány felé.
— Ő… Lili. Hanna lánya. — Majd halkan: — A te Hannád.
A világ megállt. A név úgy hasított, mint a villám. A kislány — az ő tükörképe gyerekkorában.
— Nick… — hallatszott a hang mögül.
Megfordult, és meglátta őt — Hannát. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a kezek, amelyek valaha a lelket gyógyították.
— Emlékszel, hogy esküdtünk, nem adjuk fel?
Meg akart válaszolni, de nem tudott. Csak halkan, fájdalommal és reménnyel nevettetett.
Lili odaszaladt, és a nyakába ölelte:
— Apa, meggyógyítunk!
A könnyek maguktól csordultak az arcán. Az ajtóban álltak az anyja és Hanna, sírás közben suttogva:
— Megtaláltunk… visszajöttél…
Egy hónappal később Nick eladta a cégét, és az online dizájnba fektette a pénzt, közvetlenül a verandáról dolgozva.
Emilia felrobbant, de már késő volt — a válási papírok már a közjegyzőnél voltak.
Egy nap kiment az udvarra az új székkel, ragyogva:
— Hanna, képzeld — van egy lányom!
— Apa, de trükkös vagy! — fújt Lili, és rálépett a lábával. — Miért hallgattál?
— Féltem, hogy nem érdemlem meg.
Ő hozzábújt, ujjával a mellkasára bökött:
— A lényeg, hogy itt van.
Az ablakból Hanna nézte, szorosan ölelve az esküvői ruhát. A levegő tele volt alma- és nap illattal.
És hosszú idő után Nick először értette meg: az élet nem ért véget.
Csak most kezdődött.