Aznap egy férfi egy sebesült kis gorillára bukkant az erdő mélyén. A nedves fűben feküdt, alig lélegzett, és a lábát mély seb hasította fel. A férfi nem tudta otthagyni – óvatosan a kabátjába burkolta, és hazavitte.
Hetekig gondoskodott róla, mintha a saját gyermeke volna. Naponta cserélte a kötéseket, cumisüvegből etette, a tűz mellett melegítette, és gyengéden beszélt hozzá.
A gorilla eleinte reszketett a félelemtől, de idővel elkezdett bízni benne. Pár hónap múlva már erős, éber tekintetű és meglepően szelíd állattá vált. Kettejük között különleges, törhetetlen kötelék született.
Ám a törvény világos volt: vadállatot otthon tartani tilos. Egy nap a szomszédok meglátták az ablakon át a hatalmas gorillát, és értesítették a hatóságokat.
Másnap megérkeztek az állatvédők. A férfi könyörgött, hogy ne vigyék el – sírva bizonygatta, hogy a gorilla sosem ártana senkinek. De a döntés már megszületett.
A gorillát elszállították, és a férfi magára maradt az üres házban. Napokon át a ketrec előtt ült, simogatva a régi kötelet, amivel kedvence játszani szokott, miközben a könnyei hangtalanul peregtek.
Évek teltek el. A gorillát egy állatkertbe vitték, ahol hamar beilleszkedett. A gondozók megdöbbenve figyelték értelmét és nyugalmát – sosem mutatott agressziót, csak mély, emberi kíváncsiságot, mintha valakit keresne.
Közben a férfinál agydaganatot diagnosztizáltak. Az orvosok szerint már csak néhány hete maradt hátra. Alig tudott beszélni vagy járni, de egyetlen gondolat tartotta életben: még egyszer látni akarta régi barátját.
A történet bejárta a közösséget, és az állatkert végül beleegyezett, hogy teljesítse utolsó kívánságát.
A találkozás napján hordágyon vitték oda, takaróba burkolva. Alig kapott levegőt, de halvány mosoly ült az arcán. A gondozók kinyitották a kifutó ajtaját, és óvatosan odatolták. A gorilla háttal ült, nyugodtan.
Amikor meghallotta a gyenge köhögést, lassan megfordult. Néhány másodpercig mozdulatlanul nézte a férfit, mintha nem hinné el, amit lát. Aztán lassan, óvatosan elindult felé. A jelenlévők lélegzet-visszafojtva figyelték.
Senki sem tudta, mi fog történni – eltelt annyi év, talán már nem is emlékszik rá.
De akkor valami csoda történt. A gorilla letérdelt a hordágy mellé, megszagolta a férfi kezét, mély, rekedt hangot adott ki… és átölelte.
Óvatosan tartotta, mintha félne, hogy fájdalmat okoz. A szemei fényleni kezdtek, a lélegzete felgyorsult, és halk, szinte sírásszerű hangot hallatott.
A férfi lassan megemelte a kezét, és megsimogatta a fejét. Halványan elmosolyodott.
Senki sem tudta visszatartani a könnyeit. A gorilla mellette maradt, ringatózott, halkan morgott, mintha a saját nyelvén beszélne hozzá.
Néhány perccel később a férfi lehunyta a szemét, és lélegzete elcsendesedett.
A gorilla nem mozdult. Ott maradt, őrizve a barátját. És amikor végül elvitték a testet, csak akkor engedte közelebb a többieket – szomorú tekintettel, mintha pontosan értené, hogy épp elveszítette azt az egyetlen embert, aki valaha igazán szerette.