Amikor Szófia először hallotta újszülött fia sírását, a könnyei maguktól folytak végig az arcán.
— Sándor, ikreink születtek! — remegő hangon jelentette a férjének telefonon.
— Hát… fiúk? — mondta szárazon.
— Igen, fiúk… kicsik, de egészségesek!
Ő a boldogságtól sírt. De Sándor nem. Nem sietett az örömmel, mert ezek a gyerekek nem részei álmainak. Számára a születésük nem a szeretet, hanem egy hiba következménye… vagy egy volt menyasszonyának próbálkozása a bosszúra.
Szófia egy egyszerű, szerény lány volt: vörös, szeplős, telt, csendes.
Sándor volt az első férfi, aki többet látott benne, mint egy furcsa lány, akinek kiállnak a hajszálai. De nem azonnal.
Miután korábbi menyasszonya, Viktória megcsalta, Sándor valahol a fájdalmát próbálta tompítani. Szófia épp a közelében volt.
Ő teljes szívével beleszeretett, ő pedig… csak el akarta felejteni a múltat.
A kis faluban a hírek gyorsan terjednek: hamarosan mindenki beszélt a „szenvedélyükről”. Szófiát ez melengette. Sándort pedig bosszantotta.
Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott: két csík a terhességi teszten, a nagynéni látogatása az anyjánál, Elena — és egy beszélgetés, amire nem számított.
Így Sándor megtudta, hogy apává válik.
Esküvő nem volt. Csak egy anyakönyvi aláírás és vacsora a szülők kertjében.
Sándor komor volt. A nővére, Kristina, súgta neki:
— Hogyan cserélhetted Viktóriát… erre?
Szófia ezzel szemben ragyogott. Hit abban, hogy boldog lesz, és a szerelemükben.
De nagyon hamar az álma kezdett darabokra hullani.
Sándor egyre többet maradt bent a munkában. Egyre többet hallgatott. Egyre gyakrabban fordult el.
És egyszer Szófiát az utcán megállította Viktória.
— Most már értem, miért nem siet haza — mosolygott rá, végigmérve Szófiát.
Ezek a szavak fordulópontot jelentettek: másnap Szófia már infúzió alatt feküdt — a stressztől koraszülési fájásai lettek.
A fiaik, Luka és Oskar megszületésével Szófia teljesen elmerült az anyaságban.
A gyerekek nyugtalanok voltak, felváltva aludtak, felváltva sírtak, mindent egyszerre követeltek.
Elena, az anyós, támaszt nyújtott — vigyázott rájuk, főzött, segített.
Sándor viszont egyre távolabb került.
Későn jött haza, kerülte a gyerekeket, kerülte a feleségét.
És egyszer Szófia hallott egy beszélgetést, ami végleg összetörte a szívét.
— Szófia, nem szeretlek.
— És a gyerekek? — kérdezte az anyja.
— Ő akarta — ő szült. Én nem gondolkodom róluk.
Szófia sírva pakolta a gyerekruhát: el akart menni.
De váratlanul Sándor azt mondta:
— Elmenni én fogok.
És elment. Egészen Viktóriához.
Viktóriával azonban nem úgy alakult minden, ahogy elképzelte.
Veszekedések, üres hűtő, gondoskodás hiánya.
És közben — a fiait otthon nőni látta, nélküle.
Amikor Sándor először hat hónap után találkozott újra Szófiával — nem ismert rá.
Fogyott, ápolt, kedves, nyugodt.
Teljesen más volt.
De a legfontosabb — a gyerekek mellett sugárzott a boldogságtól, amit sosem látott sem Viktóriával, sem magánál.
Először sétált a fiaival. Játszott. Nevettett.
És Elena csak a fejét csóválta:
— Még minden lehet.
Viktória őrjöngött:
— Vagy én, vagy ők!
De Sándor először nem félt kimondani:
— Nekem ott vannak a gyerekek.
Viktória ajtócsapkodva, hisztizve, féltékenykedve reagált.
De egyszer, kimerülten, ő maga „hazament a szüleihez”… valójában egy másik férfival nyaralt.
Ez lett a végpont.
Ugyanazon az estén Sándor összepakolta a dolgait és hazatért.
Szófia boldogságtól sírt, miközben átölelte.
Sándor pedig hosszú idő után először érezte, hogy hazaérkezett.
Viktória, aki csak rövid hívásokat kapott, csak mosolygott:
— Hát igen… minden világos. Ideje továbblépni.
Néhány perccel később már a szerelme eljegyzését fogadta el.
Viktória így gondolta:
— A szerelem nem a legfontosabb. Túl fájdalmas vele.
Szófia pedig így:
— A szerelem minden. Ez mentette meg a házasságunkat.
És mindkét félnek igaza volt a maga módján.
Sándor? Ő megtanulta a legfontosabbat:
a boldogság nem egy szőke, tökéletes fotókon látható nő, hanem az otthon, ahol várnak rád.
És a nő szeretete, aki nem küldött el, még akkor sem, amikor megérdemelted volna.