Ötvenedik házassági évfordulóján egy özvegyasszony egyedül indult hajóútra azon a tengerjárón, amelyet néhai férje, Martin kapitány egykor irányított. A fedélzeten Thomas tiszt gondjaira bíztak egy nagy csomagot, amelyet az asszonynak kellett átadnia. A dobozban egy hiányos világtérképet talált, tele kézzel írt jegyzetekkel, valamint egy lezárt levelet. A levélből kiderült, hogy az útvonal két meghatározott kikötője különleges jelentőséggel bír: Martin mindkét helyen elrejtett valamit, amit feleségének a szárazföldi kirándulások során kellett megtalálnia.
Az első kikötőben az asszony betért egy tengerparti sétányon álló kávézóba, elővette a táskájából a fényképet, és összevetette rajta látható részleteket a környezetével. Ezután leült egy olyan asztalhoz, ahonnan rálátott a kikötőre. A második állomáson egy kikötő melletti ajándékárusító standhoz ment, amelyet egy Elena nevű kézműves nő vezetett. Elena egy apró borítékot nyújtott át neki. A borítékban az esküvői keringőjükről készült eredeti fénykép kinyomtatott példánya és egy kézzel írt levél lapult.
Miután visszatért a kabinjába, az asszony elővette a csomagban talált mélykék estélyi ruhát, majd felvette a hajó főszalonjában rendezett esti táncprogramra. A teremben először Thomas tiszt, majd a legénység egyik fiatal tagja kérte fel egy táncra, hogy ezzel is tisztelegjenek Martin kapitány előtt, aki egykor a mentoruk volt.
Amikor visszatért a szobájába, az asszony az ágyra helyezte az esküvői fényképét, mellé pedig odatette az újonnan vásárolt, apró üvegből készült világítótorony-emléktárgyat. Ezután tollat ragadott, és a térképen bejelölte azokat a helyeket, amelyeket a jövőben saját maga szeretett volna felkeresni.
A térkép és az üvegből készült világítótorony továbbra is az ágyon maradt, miközben az asszony már a következő utazásainak úti céljait tervezgette.