Egy kaliforniai autó anyósülésén egy 81 éves arc tölti ki a képkockát. A tekintet rezzenéstelen, az energia szinte vibrál, az üzenet pedig meghökkentően egyenes: Gary Buseynek van egy karácsonyi ajándéka számodra. Nem egy új noir-thriller előzetese és nem is egy gondosan megkomponált ünnepi köszöntés — hanem egy gyors tempójú, hangos „leckesorozat” a ludak hangjairól. A felületes görgetőnek ez csupán egy újabb vírusosan terjedő „Busey-pillanat”, ám azok számára, akik régóta követik különös életútját, inkább egy olyan frekvenciáról érkező üzenetnek tűnik, amelyről a legtöbben már rég lehangolódtak.
Nehéz összeegyeztetni ezt a szűretlen, nyers személyiséget azzal a ragyogó energiával, amely 1978-ban jellemezte. Akkoriban Busey nem egyszerűen eljátszotta Buddy Hollyt — szinte megszállott pontossággal vált eggyé vele, Oscar-jelölést érő alakításban, minden hangot saját maga énekelve és minden mozdulatot olyan elszántsággal megformálva, amely a „New Hollywood” korszak egyik meghatározó teljesítménye lett. Filmes erőmű volt: ugyanazzal az intenzitással tudott tragikus rockzenészt és könyörtelen figurát életre kelteni, mint a Halálos fegyver hideg Mr. Joshua-ját vagy a Holtpont nyers, feszült karaktereit.
A fordulópont — a valódi földmozgás — 1988-ban érkezett egy aszfaltcsíkon. A motorbaleset, amely majdnem az életébe került, teljesen átírta agyának belső térképét. Az a féktelen öröm és az impulzív, gyors tempójú „kürtölés”, amit ma látunk, nem puszta különcség; a túlélés biológiai lenyomata. A baleset óta azok a „szűrők”, amelyekkel a legtöbben eligazodunk a világban, mintha eltűntek volna, és egy olyan embert hagytak maguk után, aki biztonsági háló nélkül létezik.
Amikor Busey a ludakat utánozza, és arról beszél, hogy azért gágognak, hogy „tudd, ott vannak fenn”, valójában akár saját magáról is beszélhetne. Olyan, mintha a sztratoszférából küldene jeleket — emlékeztetve arra, hogy az emberi lét zajos, kiszámíthatatlan és gyakran kaotikus. Miközben hajlamosak vagyunk elvárni, hogy ikonaink csendes eleganciával öregedjenek,
Busey valami erőteljesebbet ad. Egy szűrőkkel tökéletesített világban van valami őszinte abban, hogy egy 81 éves férfi egyszerűen a szemedbe néz, és egy liba hangján „kürtöl” — rezzenéstelenül, teljesen önazonosan.