Az esti levegő nehéz volt az eső és a nedves aszfalt illatától, miközben a férfi magabiztosan végigsétált a szűk sikátoron, csizmája élesen kopogott a kövezeten. Valami figyelemelterelést keresett, valamit, amin kiélheti a vélt hatalmát, amikor észrevett egy sovány, tarka macskát, amely egy halom eldobott láda mellett húzódott meg. Gondolkodás nélkül hátralendítette a lábát, és egy rozsdás üdítős dobozt rúgott az állat felé. A fém hangosan csattant a földön, a férfi pedig élesen, szinte recsegve felnevetett, ahogy a macska hátraugrált, bundája félelemtől borzolódott fel.
– Szánalmas – morogta, mellkasa megtelt egy torz felsőbbrendűségi érzéssel. Tett még egy ragadozó lépést előre, arra számítva, hogy az állat az árnyékba menekül.
De a macska nem futott el. Ehelyett szilárdan megvetette a mancsait a betonon, háta nem a visszavonulás, hanem valami különös, földelt dac jeléül ívelt meg. Szemei, melyek a halvány utcai lámpa fényében tágra nyíltak és szinte világítottak, olyan intenzitással szegeződtek a férfira, ami nyugtalanítóan emberinek tűnt. A nevetés elhalt a férfi torkában, amikor ráébredt, hogy a megszokott félelemkör megszakadt. Hideg bizsergés futott végig a tarkóján – az a fajta érzés, amikor az ember rájön, hogy már nem ő az egyetlen vadász a térben. Újra felemelte a lábát, talán blöffből, talán támadásra készülve, de lendületét hirtelen megakasztotta egy hang, amely mintha magából a téglafalból szivárgott volna elő.
Néhány lépésnyire, egy tűzlépcső árnyékában részben elrejtőzve, egy hosszú, sötét kabátos nő állt. Nem mozdult, mégis jelenléte hirtelen betöltötte az egész sikátort. Nem kiabált, nem fenyegetett; csupán egyetlen, halk mondatot mondott, amely egy ősi törvény súlyát hordozta.
– Nem ő az, aki itt elveszett – suttogta.
A szavak nem voltak hangosak, mégis olyan erővel rezonáltak, hogy a férfi térdei hirtelen meggyengültek. Megdermedt fél lépésben, lába a levegőben maradt, mint egy törött marionettbábé. Az a gőg, amely néhány pillanattal korábban hajtotta, szertefoszlott, helyét hideg, üres felismerés vette át: olyasmibe lépett bele, amit nem ért.
A nő kilépett a fénybe, és a férfi észrevette, hogy nem haraggal néz rá, hanem mély, hátborzongató szánalommal. Olyan tekintet volt ez, amellyel egy gyermeket figyelnek, aki épp lelépni készül egy szakadék széléről. E pillantás alatt a férfi úgy érezte, összemegy. A sikátor, amelyet eddig saját színpadának tekintett, hirtelen ketrecnek tűnt, melynek rácsai a csendből álltak. Visszanézett a macskára, amely még mindig őt figyelte; farka lassan, ritmikusan megrezdült – mintha visszaszámlálna. A hatalmi egyensúly olyan hirtelen fordult meg, hogy a férfit megszédítette. Lassan leengedte a lábát, csizmája tompán koppant a kövön.
Egy szó nélkül megfordult, és elindult kifelé, léptei egyre gyorsabb, pánikszerű sietéssé váltak. Nem nézett vissza, de érezte a két tekintetet – egy állatiét és egy emberiét –, amelyek a hátába fúródtak egészen addig, amíg el nem érte a főutca biztonságát. Mögötte a feszültség megtört, mint egy láz. A nő a zsebébe nyúlt, elővett egy apró falat ételt, és finoman a földre helyezte. A macska halk dorombolással közeledett, ragadozó merevsége eltűnt, helyét békés nyugalom vette át. A ragadozó megalázkodott, a tanú megszólalt, és ahogy végre eleredt az eső, a sikátor visszanyerte csendes, méltóságteljes békéjét – azokét, akik igazán tudják, hogyan kell túlélni.