Egy világhírű sebész, aki hajléktalanná vált, megmentett egy nőt a sárban. Öt évvel később megtudta a rémisztő igazságot a megmentett nőről.

A hideg keleti szél a hulladéklerakón szanaszét sodorta a műanyagdarabokat és a gyűrött újságpapírokat, akár mások életének maradványait. A szeméthegyek felett fojtó köd ült – a füst, a por és a feledés keveréke.

Itt, a város szélén, ahol az aszfalt átadta helyét az agyagnak, élt Alice Moreno.

Valaha ő volt Dr. Alice Moreno, a ragyogó sebész, díjak tulajdonosa, karrierje csúcsán álló nő, aki panorámás lakásban élt a folyóra nézve. Most a háza egy régi híd alatt húzódó betoncső volt, újságpapírokkal és rongyokkal kibélelve.

A szikét rozsdás kés váltotta, a köpenyt elkopott dzseki. Nem panaszkodott. Egyszerűen csak élt, napról napra, mintha valami bűnért fizetne, amire már nem emlékezett.

Aznap éjjel szitált az eső. Alice két konzervdobozt és egy törött esernyőt cipelve tért vissza „zsákmányával”. A gyenge fényű házi készítésű zseblámpa megvilágította a mozgást a szemétkupac mellett. Először azt hitte, macska, de aztán nyögést hallott.

A szeméthalom alatt egy nő feküdt – fiatal, szakadt kabátban, teljesen átázva. Az arca szürke, az ajkai kékek. Alice letérdelt mellé. Az ösztönök újjáéledtek – alig telt el egy perc, és újra orvosként cselekedett.

A pulzus gyenge. A bőr hideg. Rángatózó légzés.
Minden világos: belső vérzés. A halál órák kérdése.

— Uramisten… — suttogta, és kezeivel próbálta csillapítani a remegést.

Fuss? Hívni valakit? De kit? Senki sem hinné el egy hajléktalan nőnek, koszos arccal, idegen szemekkel. Így hát egyszerűen cselekedett.

Levette a kabátját, betakarta a sérültet.
Megvizsgálta a hasát – kemény, feszült.
— Léprepedés… — mormolta. — Vagy máj.

Egy kilométerre innen volt egy régi garázs – menedéke az esős napokon. Felemelte a nőt, aki könnyű volt, akár egy gyermek, és botorkálva, a sárban húzva vitte a garázsig.

A garázs üres volt. Alice felkapcsolta a zseblámpát, leterítette a rongyokat, elővette a rejtekhelyéről a fém dobozt.
Ott volt minden, ami a múlt életéből megmaradt: sziké, kapcsok, tűk, egy régi üveg szesz.

A keze nem remegett. Csak a szíve vert úgy, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
A vágás pontos, magabiztos. A vér sűrű, sötét.
Alice varrt, kötözött, lélegzett a nővel együtt, mintha a saját életének egy darabját mentené.

Két óra múlva vége lett.
A páciens lélegzett. Élt.

A hajnal megnyitotta a szemét.
— Hol vagyok? — alig tudta kiejteni.
— A garázsban — válaszolta Alice, a fal mellett ülve.
— Ön… orvos?
— Valaha.

A nő neve Louisa Hoffman volt. Egy befolyásos üzletember lánya. Baleset érte – az autó lesodródott az útról, és Louisa csodával határos módon a szemétlerakóra került.

Másnap biztonsági emberek jöttek érte. Louisa sírva könyörgött, hogy vigye magával Alice-t, de ő csak megrázta a fejét:
— Az én helyem itt van.

Louisa hagyott egy borítékot és egy cetlit: „Megmentette az életem. Ha valaha visszatérne, keressen meg.”
Alice elégette a levelet. A pénzt elrejtette. És ment tovább.

Évek teltek el.
A város megváltozott, de a hulladéklerakó feletti ég ugyanaz maradt.
Alice most a vasúti híd alatt élt, hajléktalanokat gyógyított, sebeket kötözött, lövedékeket húzott ki. Az emberek egyszerűen csak így hívták: Doktor.

Egy nap egy férfi lépett hozzá, drága kabátban.
— Dr. Moreno? — kérdezte.

Alice megdermedt.
— Ilyen név nem létezik.

— Sebastian Hoffman vagyok. Louisa testvére. Öt évvel ezelőtt megmentette az életét.

Alice elfordult.
— Él?

— Nem — mondta halkan. — Tegnap halt meg. Rák. És… egész idő alatt önt kereste.

Átnyújtott egy közjegyzői pecséttel lezárt borítékot.
— Hagyott önnek örökséget. És… valami mást is.

Alice nem nyúlt hozzá.
— Nem fogadom el a pénzt.

— Ez nem csak pénz — mondta. — Ez az igazság.

Egy szünetet tartott.
— Tudta, hogy Louisa aznap este terhes volt?

A világ mintha megállt volna.
— Nem…

— Két nappal a megmentése után szült. Egy fiúgyermeket. Kevesebb, mint egy kilogramm. De életben maradt. Önnek köszönhetően.

Alice a fejét fogta. A szíve vadul vert, a levegő kapkodó volt.
— Hol van?

— Velünk. Öt éves. Mathieu a neve. — Sebastian előhúzott egy fényképet. — Önhöz hasonló.

Alice ránézett. A fiú szürke szemmel, kócos hajjal nevetett, kezében egy játék sárkánnyal.
Alice öt év után először sírt.

Sebastian folytatta:
— Louisa halála előtt DNS-tesztet készíttetett. Bizonyította, hogy ön a biológiai édesanyja.

Alice elsápadt.
— Ez lehetetlen…

— Három napos eltűnés után találták meg a hulladéklerakón — mondta gyengéden. — Akkor azt pletykálták… hogy elrabolták. Kísérleteket végeztek önön. Ő mindent kiderített. Mesterségesen termékenyítették meg.

Az emlékek viharként törtek rá: hideg fény, injekciók, maszkok, fájdalom.
Emlékezett.

— Louisa felismerte önt, amikor magához tért — folytatta Sebastian. — Tudta, ki ön. És amikor megtudta, hogy terhes, úgy döntött, megmenti a gyermeket. Az ön gyermekét.

Alice nem tudott megállni. A térdei megrogytak. Minden, amit büntetésnek hitt, valójában sorsnak bizonyult.

Egy héttel később elhatározta magát. Bement a Hoffmanok házába — nagy, fehér oszlopokkal és kerttel.
Az ajtót a dadus nyitotta ki. Majd megjelent ő – Mathieu.

— Te vagy az anyukám? — kérdezte halkan.

Alice bólintott, szavakat nem tudott kiejteni.
— A kezed tele van karcolásokkal — mondta. — Harcoltál?
— Egy kicsit — mosolygott. — Az életért.
— Maradsz?
— Ha engeded.
— Akarom — mondta, és átölelte.

Abban a pillanatban Alice rájött: már nem számkivetett.
Ő anyává vált.

Eltelt egy év. Alice visszaszerezte az orvosi engedélyét. Gyermekklinikán dolgozott, veleszületett rendellenességekkel küzdő babákat operált.
Minden reggel a fia kísérte az ajtóig, és azt mondta:
— Anya, te szuperhős vagy.

És először hosszú idő után, hitt benne.