Egy oroszlán három napra beszorult a fejével egy elágazó fába, és már nem is várt segítséget. Amit a megtaláló vadőrök tettek, örökre megváltoztatta az életüket.

A szavanna lassan ébredezett. A nap aranyra festette a füvet, a szél por és vad élet illatát hozta magával. Két vadőr — egy férfi és egy nő — körbejárta azt a területet, ahol nemrég furcsa mozgást láttak. Elsőre minden olyan volt, mint egy átlagos reggel. De éppen ez a reggel vált olyanná, amit soha nem fognak elfelejteni.

Először csak a csendet hallották. Azt a csendet, ami még a legerősebbeket is megrémíti — halott, süket, madarak hangjától mentes. Aztán meglátták őt.

A nagy, büszke ragadozó — a oroszlán — mozdulatlanul feküdt a fa alatt. Sörénye összegubancolódott, szeme félig csukva, légzése alig észlelhető. Amikor közelebb léptek, megdermedtek: egy vastag ág a nyakára szorult, mint egy hurok. A bőr szakadt, a vér beszáradt. Látszott — küzdött. Hosszan. És vesztett.

Kapcsolat, segítség nem volt. Csak a nap, a hőség és a kétségbeesett döntés: megmenteni.

A nő remegő kézzel előkészítette a nyugtatót. A férfi felemelte a fűrészt. Pár pillanat, egy szúrás, a vad halk nyögése… majd csend. Az oroszlán elcsendesedett. Most minden rajtuk múlt.

A fűrész csikorogva haladt a száraz fán. Verejtékcseppek hullottak a földre, a nap vakítóan süvített a szemükbe. Amikor az ág végre eltört, mindketten fellélegeztek — mintha kiszabadultak volna egy rémálomból.

A seb szörnyen nézett ki, de nem hagyták, hogy a félelem felülkerekedjen. Gyorsan — fertőtlenítés, kötözés, antibiotikumok. Aztán — hordágy, dzsip, és hosszú út az állomásig. Két nap. Két éjszaka. Az oroszlán minden egyes lélegzete a remény számolása volt.

Váltották egymást az őrségben: az egyik figyelte a légzést, a másik nedvesítette a vad ajkát vízzel. Az oroszlán az élet és a halál határán lebegett — és csak a hitük tartotta őt a túlélés oldalán.

Amikor végre eljutottak az állatorvosokhoz, elkezdődött a harc. A műtét végtelennek tűnt. De reggel, amikor az első napsugarak megcsillantak az asztalon, az oroszlán kinyitotta a szemét. Gyenge volt, de élt.

Tíz nap telt el. Sörénye újra fénylő lett a nap alatt, tekintete pedig olyan büszke, amilyennek a szavanna királyához illik.

A vadőrök visszavitték oda, ahol minden kezdődött. Kinyitották a ketrecet — és az oroszlán kilépett. Nem azonnal, nem sietve. Megfordult. Hosszú, mély, szinte emberi pillantás. És csak utána lépett előre, az aranyfűbe, a szabadság felé.

Nem morogott. Csak nézett. Mintha azt mondta volna: emlékszem.

A vadőrök számára ez a nap nem csupán egy állat megmentését jelentette. Emlékeztető volt arra: még amikor a ragadozók királyával állsz szemben, a szívében ugyanaz az élet dobog, amelyet érdemes megvédeni.