Egy német juhász érkezett a kórházba egy csecsemővel, de senki sem sejtette, mi késztette erre a tettére. Ez a történet az egész várost meghatotta.
Az eső már harmadik napja szakadatlanul zuhogott. A szürke ég alacsonyan borult a kisváros házai fölé, ahol az emberek megszokták a nyugodt életet, a sarki pékségből áradó kávé illatát, és a beszélgetéseket az időjárásról.
A városi kórházban minden csendes volt: az esőcseppek doboltak az ablakon, a folyosókon csend feszült, a nővérek halkan beszélgettek az ügyeleti pultnál.
Éjfél körül a szolgálatban lévő nővér, Márta, kiment a hátsó lépcsőre, hogy kidobja a szemetet. A szél az arcába csapott, a köpenye pillanatok alatt átázott. Már éppen visszafordult volna, amikor meghallotta — nem ugatást, nem vonítást, hanem egy kétségbeesett, tompa nyögést.
Márta megállt.
A sarkon túlról, az esőfüggönyön keresztül lassan közeledett egy kutya. Nagy, lesoványodott német juhász, csupa sár, remegve a kimerültségtől.
A szájában egy kosarat vitt.
A kosárban egy takaró volt.
Márta megdermedt. Aztán előrelépett.
— Istenem… — suttogta. — Ez egy baba…

A kutya néhány lépésre megállt, letette a kosarat, és lefeküdt a nedves aszfaltra. Nehezen lélegzett, de a tekintete élénk volt.
Nem mozdult, amíg Márta fel nem vette a gyermeket.
Egy kisfiú volt. Alig egy hónapos. Aludt, apró öklét a mellkasához szorítva. Meleg takaróba bugyolálva, arca tiszta, babaillattal.
A nyakában egy kézzel írt, reszkető betűs cédula:
„Kérem, mentsék meg őt. Lukasznak hívják. Én már nem bírom…”

Márta berohant, kiabálva, hogy készítsenek elő egy kórtermet. A gyermeket betakarták, megvizsgálták. A kutyát — nedvesen, reszketve — szintén behozták.
A helyi állatorvos fél óra múlva érkezett. Megvizsgálta, majd halkan mondta:
— Kimerült, kiszáradt… és a lábán régi sérülés. Valószínűleg hosszú utat tett meg.
Így került a kórházba Aida — a német juhász, aki egy babát hozott a viharban, mintha tudta volna, hogy ez az egyetlen esélye.
Aida nem ment el.
A gyermekosztály ajtaja előtt ült, és nem vette le a szemét a szobáról, ahol Lukaszt ápolták. Ha valaki túl közel ment, felemelte a fejét és figyelt. De ha a baba sírni kezdett, azonnal felkelt, odalépett az ajtóhoz, és hallgatózott.
A nővérek, akik eleinte tiltották, hogy az állat bent maradjon, végül feladták.
— Maradhat — mondta Márta. — Ő mellette nyugodtabb.
Így lett Aida az osztály részévé. Éjszakánként a kiságy mellett feküdt, fejét a peremre téve. Lukas kinyújtotta felé a kezét, és nevetett, amikor a kutya megnyalta az ujjait.
— Ő az anyja — suttogta az egyik nővér.
— Talán tényleg az — válaszolta Márta. — Csak a maga módján.
Egy héttel később egy újságírónő, Klára, megírta a történetet: „Hős kutya hozott babát az esőben.”
A történet bejárta a híreket. Az emberek hoztak babaruhát, takarót, kutyatápot. De Aida nem akart elmenni — amíg Lukas mellette nem volt.
Akkor a rendőrség kiderítette az anya kilétét.
Sophie. Egyedülálló nő a külvárosból. Régi, apró házban élt, mankóval járt egy lábtörés után. Takarítóként dolgozott, csendesen, alig ismert valakit.
A terhességét titokban tartotta, egyedül szült otthon. Egy hónapig próbált boldogulni, míg rá nem jött: nem bírja tovább.
Ekkor eszébe jutott Aida — a kutya, akit egyszer befogadott.
Azon az éjjelen levelet írt, megcsókolta a fiát, és suttogta a kutyának:
— Vidd el oda, ahol segítenek rajta… kérlek.
Aida a gazdájára nézett, majd a babára — és elindult.
Az esőn át, országúton, erdőn keresztül. Több órán át, megállás nélkül.
Amikor Sophie megérkezett a kórházba, remegett.
Félt, hogy elítélik, hogy örökre elveszik tőle a fiát.
De Márta csak átölelte:
— Nem hagytad el őt. Megmentetted — a magad módján.
Aida felemelkedett, meglátta Sophie-t, és halkan csóválni kezdte a farkát. Mintha azt mondta volna: „Megtettem.”
Eltelt egy hónap.
Sophie segítséget kapott, helyrehozta a házát. Aida vele maradt. És Lukas is.
A házban most friss kenyér és babakrém illata terjengett. A sarokban kiságy állt, mellette kutyafekhely.
Minden reggel Aida odament Sophie-hoz, fejét az ölébe tette.
„Nem vagy egyedül” — ezt mondták a szemei.
És éjszakánként, ha Lukas felébredt és sírni kezdett, Aida melléfeküdt, halkan nyüszített, mintha altatódalt dúdolna. A kisfiú pedig elaludt.
Egy évvel később a városi parkban szobrot avattak:
Német juhász egy kosárban fekvő babával.
A táblán ez állt:
„A szeretet nem ismer határokat — sem fajt, sem szavakat, sem félelmet.”
Amikor Lukas hároméves lett, először kimondta:
— Aida az anyukám.
Sophie nem javította ki.
Mert tudta: bizonyos értelemben igaza volt.
Aida nemcsak a gyermeket mentette meg.
Megmentett egy embert is — a kétségbeeséstől, a magánytól, attól a gondolattól, hogy a szeretetnek vége.
És valahol azon az esős éjjelen, amikor minden elkezdődött, a világ valóban megváltozott.
Csendben.
Nagy szavak nélkül.
Csak mert egy kutya úgy döntött, hogy megment egy életet.