Aznap a rendőrség kapuján belépő család különös feszültséget sugárzott. Az anya és az apa láthatóan ideges volt, de a legfeltűnőbb a még alig kétéves kislányuk volt. A kis lány szemében könnyek csillogtak, mintha az egész világ terhét cipelte volna a vállán, és mély szomorúság ült rajta. Az apa zavarodottan közelített az egyik rendőrhöz, elmondva, hogy a kislány napok óta sír, és csak azután tud megnyugodni, ha “elmondja a bűnét a rendőr bácsinak.”
A rendőrségi zaj egyszerre elcsendesedett, amikor a kislány remegő hangon megszólalt. Egy ott tartózkodó őrmester térdre ereszkedett, hogy a kislány szemmagasságába kerüljön, és lágyan így szólt: „Hallgatlak, kicsim, mindent elmondhatsz nekem.” A kislány hosszasan nézte a rendőr egyenruháját és jelvényét, majd nagy zokogások közepette előadta legnagyobb félelmét: „Nagyon rosszat tettem, börtönbe tesznek majd?”
A rendőr komoly, de kedves hangon így válaszolt: „Először mondd el, mi történt.” A kislány nem bírta tovább, és hangosan bevallotta: „Megütöttem a testvérem lábát, nagyon erősen! Most kék folt van rajta. A testvérem meghal, és ez mind az én hibám! Kérlek, ne tegyetek börtönbe!” A maszkulin itéletet váró pillanatban a rendőrség összes dolgozója egy pillanatra megrettent, majd arcukra meleg mosoly ült.
Az őrmester gyengéden átölelte a sírástól kimerült kislányt, és a szemébe nézve így szólt: „Figyelj, kicsi barátom, senki sem hal meg egy kék folt miatt. A testvéred hamarosan teljesen meggyógyul, és jól lesz. De többé senkit sem üthetsz, értettük?” A kislány hitetlenkedve törölte a könnyeit, és megígérte, hogy soha többé nem fog ilyet tenni.
A napok óta nem evő és nem alvó kislány arcán végre megjelent a nyugalom. Miközben a család ölelkezve távozott a rendőrségről, mögöttük mosolygó rendőrök maradtak. Aznap senki nem került börtönbe, de egy gyermek világában tomboló legnagyobb vihar egy rendőr kedvességével elcsendesedett. A kislány hazatért, nem a szabadság örömével, hanem a lelkiismeret feszültségétől való megkönnyebbülés érzésével.