A délutáni nap könyörtelenül tűzött, a parkoló szedánt egyfajta túlnyomásos sütővé változtatva. Odabent egy golden retriever a üvegnek vetődött, ugatása kétségbeesett, szaggatott zihálássá torzult. A férfi kitörése elsőre tipikus közúti dühnek tűnt, bakancsa a gumira csapódott, miközben egy kisebb tömeg kezdett összegyűlni, suttogva arról, hogy értesíteni kellene a hatóságokat.
Ahelyett azonban, hogy elsétált volna vagy megvárta volna a rendőrséget, a férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy nagy teljesítményű taktikai zseblámpát. Egy kiszámított ütéssel betörte a kutyától legtávolabb eső hátsó szellőzőablakot. Nem az ajtó kilincsét kereste, hogy ellopja az autót; hanem egy gallon forrásvizet vett elő a másik kezéből, és egy összehajtható tálba öntötte, amit a betört nyíláson keresztül becsúsztatott.
Ahogy a kutya inni kezdett, a férfi leült a forró aszfaltra, közvetlenül a szilánkok mellé. Halk, ritmikus mormogással beszélni kezdett, ami éles ellentétben állt korábbi kiabálásával. A kutya zaklatott járkálása lelassult, a farka gyengén, bizonytalanul meg-megmozdult. A férfi nem vandál volt; helyi állatorvos, aki már a parkoló túloldaláról felismerte a második stádiumú hőguta jeleit, és tudta, hogy az állatnak nincs tíz perce arra, hogy lakatosra várjanak.
Mire a zaklatott gazda visszatért, bevásárlószatyrokkal a kezében, nem kioktatás fogadta, hanem egy férfi, aki nyugodtan hűsítő törölközőt tartott a kutya nyakához. A kezdeti harag mindkét fél részéről szertefoszlott, helyét komor felismerés vette át arról, milyen közel kerültek a tragédiához. Az állatorvos addig maradt, amíg a kutya légzése nem rendeződött, biztosítva, hogy a történet vége tanulság és felépülés legyen, ne veszteség.