Édesanyja halála után a kisfiú teljesen elhallgatott, egyetlen szót sem szólt. Egy találkozás egy orangutánnal azonban visszahozta az életbe.

A állatkert az eső áztatta falevelek és az öreg falak illatát árasztotta. Andrei Petrov gyorsan lépdelt, kezét négyéves fiáéban szorongatva. A kisfiún piros pulóver volt, túl nagy rá, tekintete a földre szegeződött. Hat hónap telt el a baleset óta. Hat hónap csend.

Andrei mutatta a állatokat, beszélt, tréfálkozott, de szavai a semmibe hullottak. Sasa hallgatott.
A kirakat üvegében Andrei nemcsak önmagát látta — még mindig ott volt ő, a felesége. Ő biztos tudta volna, hogyan hozza ki a fiát a sötétségből.

– Menjünk — szólalt meg halkan. — Nézzük meg a majmokat.

Az üvegezett kifutónál Sasa megállt. A vastag üveg mögött, a halvány fénycsíkban, egy nőstény orangután ült — nagy, dús vörös bundával, és majdnem emberi, sötét szemekkel.

A kisfiú elengedte az apja kezét, és közelebb lépett.

– Sasa, ne távolodj el — mondta Andrei.

De a fiú nem hallotta.

Az orangután felemelte a fejét. Tekintetük találkozott — és mintha megállt volna az idő. Sasa a tenyerét az üveghez tette. Az állat pislogott, majd lassan felemelte a kezét, pontosan szemben a fiúéval.

– Uramisten… — lélegzett fel Andrei.

Hátulról halk hang szólalt meg, az állatgondozóé:
– Minden rendben?

– A temetés óta egy szót sem szólt — válaszolta Andrei.

– Akkor talán többet ért, mint gondolnánk — mondta a nő.

Sasa az ujjával körbeírta a párás üveget. Maya, az orangután neve, ugyanazt tette a saját oldalán. Andrei érezte, ahogy a szíve megdobban a bőr alatt.

– Önök tanítják erre?

– Nem — felelte az állatgondozó. — Ő most csinálja először.

Percek teltek el. A tömeg eloszlott. És egyszer csak a fiú halkan énekelni kezdett. Hangja remegett, mint egy régi harangocska — az első hang fél év után. Maya közelebb lépett, homlokát az üveghez tette. Sasa követte a mozdulatát. Két arc — emberi és állati — tükröződött a tiszta üvegben, mint két magány, amelyek rátaláltak egymásra.

– Hagyd — suttogta az állatgondozó. — Néha a gyász önmagára ismer.

Maya felszedett egy száraz levelet a földről, az üveghez nyomta. Sasa gyengén elmosolyodott. Andrei nem tudta visszatartani a könnyeit.

– Apa — szólalt meg hirtelen a fiú.

Hangja vékony volt, de élő.
– Igen, fiam?
– Szomorú neki.

Andrei térdre ereszkedett.
– Mint anyának, igaz?

Sasa bólintott. Maya továbbra is ott ült szemben, tekintetét el nem véve. Sasa elővett egy kis autót a zsebéből, az üveghez tolta, mintha meg akarná osztani. Maya kicsit kinyitotta a száját — mintha mosolyogna.

– Köszönöm — suttogta Andrei. Nem tudta, kinek.

Amikor bejelentették a zárást, Sasa nem akart elmenni.
– Holnap is itt lesz — mondta az állatgondozó. — Gyere el.
– Eljövünk — válaszolta Andrei.

Másnap az állatkert ködbe burkolózott. Maya reggeltől az üveg mellett ült — várta. Sasa odaszaladt hozzá, tenyerét az üveghez tette. Ő is megtette ugyanazt.

– Szia — szólt a fiú. — Hoztam neked egy virágot.

A sárga margarétát az üveg párkányára tette. Maya eltűnt a kifutó mélyén, majd egy perc múlva visszatért egy fehér virággal.

– Ez anyukám virága — suttogta Sasa. — Fehér. Ő szerette az ilyet.

Az állatgondozó csodálkozva ingatta a fejét.
– Ezek csak a kölykei fészkénél nőnek. Soha nem nyúlt hozzájuk.

Sasa homlokát az üveghez tette.
– Köszönöm.

– Azt hiszed, megérti? — kérdezte Andrei.

– Az állatok emlékeznek a veszteségre. Csak szavak nélkül — felelte a nő. — Maya ugyanabban a hétben veszítette el a kicsinyét, amikor te a feleségedet. Talán egymásra találtak ebben a csendben.

– Boldoggá fogom tenni — suttogta Sasa.

Azóta minden vasárnap elmentek. Maya várt az üveg mellett. Sasa mindent elmesélt neki — az esőről, az óvodáról, a barátokról. Ő hallgatott, ujjával köröket rajzolva az üvegen. A fiú újra nevetett. A pszichológus csodát emlegetett. Andrei tudta: a csoda Maya.

Néhány hónap múlva hír érkezett — Mayát Borneóba, egy rezervátumba viszik.
– Ott jó lesz neki — mondta az állatgondozó. — Erdő, szabadság, ég.

– El fog felejteni — suttogta Sasa.
– Nem — mosolygott a nő. — Az orangutánok nem felejtenek.

Elbúcsúzáskor Maya egy kavicsot hozott és az üveghez gördítette. Sasa megértette: emlék. Elővett egy kék kisautót, és mellé tette.
– Neked — mondta.

Andrei kezét az üveghez tette.
– Köszönöm — lehegte. — Hogy visszaadta a fiamat.

Maya tenyerét a kezeik fölé terítette.
– Viszlát, anya Maya — suttogta Sasa.

Az állat hozzáérintette ajkát az üveghez — ott, ahol a fiú keze feküdt.

Esni kezdett az eső.
– Szabad — mondta Andrei.
– Boldog — válaszolta Sasa.

Otthon Andrei a fehér virágot és a kavicsot a felesége fényképe mellé tette. Hónapokkal később levél érkezett: Maya egészséges, az erdőben él, szereti a gyerekeket, és gyakran az üveg mellett ül a kék kaviccsal a kezében — mintha valakit várna.

– Emlékszik rám — mondta Sasa.
– Mindig emlékezni fog — felelte Andrei.

Éjszaka a fiú mesét kért a dzsungelről és a családról, amely soha nem felejti el egymást. Andrei elmesélte.
És mindig ugyanúgy fejezte be:

„Amikor a nap felkelt a fák felett, az orangután mosolygott az égre — mert tudta: valahol messze egy kisfiú, akit meggyógyított, viszonozza a mosolyát.”