A történetmesélő egy régi, repedezett, sötét tölgy szekrényt kapott a sógornőjétől, Vanessától, aki a nagymamájától örökölte azt. Vanessa kifejezetten „lomként” kezelte a bútordarabot, mondván, hogy az új házában „olcsónak” tűnik, és ragaszkodott hozzá, hogy a történetmesélő vállalja a szállítás költségét, és „csináljon vele, amit akar”, világosan jelezve, hogy soha többé nem szeretné látni. A történetmesélő szó szerint értette Vanessát, és jelentős időt és energiát fektetett a szekrény felújításába. Közel 1 000 dollárt költött anyagra, fáradságos munkával lecsiszolta a fát, kicserélte a szerelvényeket, majd csodás krémszínre festette, kézzel festett virágokkal és pillangókkal díszítve. A kész műalkotás egy lenyűgöző, magas minőségű darab lett, amelynek értéke körülbelül 5 000 dollárra rúgott.
A konfliktus a történetmesélő férjének születésnapi buliján robbant ki, amikor Vanessa meglátta az átalakított szekrényt. Szinte leesett az álla a csodálattól. Azonnal kijelentette, hogy „megváltoztatta a véleményét”, és vissza követelte a szekrényt, hirtelen „felbecsülhetetlen” családi örökségként kezelve, miközben kényelmesen elfelejtette, hogy korábban lomnak nevezte és ráerőltette a történetmesélőre a költségeket. Amikor a történetmesélő megtagadta a szekrény átadását, Vanessa sírni kezdett, azzal vádolva őt, hogy „egoista”, mert megtartja a nagymama örökségét. Mivel a történetmesélő tisztában volt Vanessának a drámai cselekedetek iránti hajlamával, nem elutasítással reagált, hanem arra törekedett, hogy leckét adjon neki.
Egy mosollyal a történetmesélő beleegyezett, hogy visszaadja a szekrényt, de csak azzal a feltétellel, hogy Vanessa kifizeti a 1 400 dollárt – az anyagköltséget, a befektetett munkát és az eredeti szállítási díjat. Vanessa felháborodott, „zsarolásnak” nevezte a követelést, de ami igazán számított, hogy a buli többi résztvevője csendben hagyta a történetmesélő oldalát. Megalázva, a család hallgatólagos támogatása miatt, Vanessa kiviharzott a rendezvényről. Néhány nappal később egy homályos üzenetben jelezte, hogy „egyszer talán” vissza akarja szerezni a szekrényt, amire a történetmesélő határozottan válaszolt: „Most már az enyém.”
Vanessa kísérlete, hogy visszakövetelje a szekrényt, egy héttel később drámaian és illegálisan eszkalálódott. A történetmesélő ajtókamerája felvette Vanessát hajnali 2 órakor, feketébe öltözve, ahogy próbálta elvinni a nagy szekrényt egy bútorgörgő segítségével. A lopási kísérlete kudarcba fulladt. Végül a történetmesélő elküldte a kompromittáló biztonsági felvételeket az egész családnak, teljesen leleplezve Vanessa követelődzését és ármányos taktikáit. Másnap reggel Vanessa némán visszaküldte a történetmesélő házának pótkulcsát, jelezve végső visszavonulását.
A szekrény most büszkén áll a történetmesélő nappalijában, gyönyörű szimbóluma kemény munkájának és megérdemelt győzelmének. A darab, amelyet egykor lomnak neveztek, most értéket kapott és becsben tartják. Vanessa az eset óta nem beszélt a párral, a történetmesélő pedig megfogalmazta magában: vannak kapcsolatok, amelyeket talán nem érdemes megmenteni, de a szép szekrény és a lelki béke mindenképp megérte. Az eset erős leckét adott: a nagylelkűséget nem lehet kihasználni, és az igazi birtoklás gyakran a fáradságon és a szereteten keresztül jön létre, nem csupán egy örökség igénylésével.