Frank mindig is a “példás fiúnak” számított – olyan gyerek volt, aki rendben tartotta a szobáját, és soha nem kellett arra ösztönözni, hogy a legjobb jegyeket hozza haza. Amikor az apja megbetegedett és végül meghalt, Frank külső viselkedése ijesztően tökéletes maradt, mélyen belső ígéretének köszönhetően, hogy “erős” marad. Míg a házban elcsendesedett minden, és az édesanyja a saját “csendes széthullásával” küzdött, Frank önuralom-mákinává vált, amit mindenki úgy értelmezett, hogy ő egy szikla a viharban. Azonban ez a sztoikus álarc egy védekező mechanizmus volt; Frank tévesen azt hitte, hogy az összetört életük valahogy újra összerakódik, ha ő csak fenntartja a teljes rendet.
A “Frank erejének” illúziója megingott, amikor az iskolájától érkező telefonhívás felfedte, hogy a példás tanuló hetek óta lóg az iskolából. Az édesanyja úgy döntött, hogy titokban követi őt – nem egy lázadás helyére, hanem apja sírjához egy hatalmas juharfához. Ott tanúja lett fia szívszorító vallomásának a sírkő előtt: az iskola “normális” világa túl hangos és elviselhetetlen lett, és úgy érezte, nem tud több levegőt venni. Bevallotta, hogy bár otthon rendben tudja tartani a szobáját, az a fizikai erőfeszítés, hogy a nyilvánosság előtt “erősnek” tűnjön, elfojtja őt saját gyászának súlya alatt.
Amikor az édesanya kilépett a fa mögül, szembesítette fiát, aki kétségbeesetten félt attól, hogy a “kudarcával” még inkább összetörné őt. Frank kirobbant, hogy éjjel hallotta sírni őt, és úgy érezte, neki kell lennie a “férfinak a házban”, hogy megvédje őt. Ez egy mély parentifikációs problémát fedett fel, amelyben egy gyerek átveszi a felnőttek érzelmi terheit, hogy biztosítsa a család túlélését. Azt hitte, hogy ha megengedi magának, hogy “összeomoljon”, akkor minden, ami még maradt nekik, végleg elveszik – bizonyíték arra, hogy az ő ereje valójában egy kétségbeesett kiáltás volt a stabilitás után.
A szembesítés egy kulcsfontosságú érzelmi felszabadulási pillanathoz vezetett, amikor az édesanya kifejezetten megadta fiának az engedélyt, hogy ismét gyerek legyen. Visszavette a szülői felelősséget, és kijelentette, hogy az ő dolga, hogy gondoskodjon a számlákról, a házról és a gyógyulásról, míg Frank feladata, hogy “szomorú és zűrzavaros” legyen. Amikor végül leomlott a tökéletesség álarca, Frank az édesanyja karjaiban összeomlott, és kiöntötte az egész életére felhalmozódott könnyeket. Ebben a pillanatban az édesanya ráébredt, hogy a saját túlélési küzdelme közepette elfelejtette, hogy a fia, aki megpróbálta megmenteni őt, éppen fulladozik.
A történet a magányból a közös gyógyulás felé vezető változással zárul, mikor együtt hagyták el a temető kapuját. Bár még hosszú út állt előttük iskolai beszélgetésekkel és tanácsadással, a “tökéletesség” szorítása végre lazult. Az édesanya megértette, hogy a gyászt nem lehet úgy kezelni, hogy úgy teszünk, mintha nem létezne; ezzel csak még nehezebbé válik. Azáltal, hogy engedte Franknak, hogy ledobja a terhet, végül megtalálták az igazi erő útját – nem a hallgatással és a legjobb jegyekkel, hanem azzal a bátorsággal, hogy közösen összetörjenek, és támogassák egymást.