Az orvosok behozták a kutyát, hogy elbúcsúzhasson a gazdájától… de hirtelen az állat felugrott az ágyra, és olyasmit tett, amit senki sem tudott elhinni.

A kórházi szobát síri csend lengte körül.
A monitor halvány fénye megvilágította Alex sápadt arcát — a rendőrt, aki mások életéért kockáztatta a sajátját… és most a halál küszöbén állt.

Az orvosok órákon át küzdöttek, hogy életben tartsák.
De a sebek túlságosan súlyosak voltak.

Az egyik orvos lehajtotta a fejét, kimerülten.
— Sajnálom… — suttogta.

A monitor hosszan, egyenletesen sípolt.
Alex szíve megállt.

Az ajtó mellett egy német juhászkutya ült mozdulatlanul. Ő volt a társa a szolgálatban, hűséges barátja. Együtt dolgoztak mentéseken, üldözéseken, járőrözéseken.
És most mintha megérezte volna, hogy valami szörnyű történt.

Egy nővér remegő hangon kérdezte:
— Behozhatjuk, hogy elbúcsúzzon tőle?

Az orvosok bólintottak.

A kutya lassan belépett. Fülei lekonyultak, tekintete a gazdájára szegeződött.
Odament az ágyhoz, óvatosan megszaglászta… és abban a pillanatban valami megváltozott.

Kétségbeesetten ugatni kezdett.
Felugrott az ágyra, megrázta Alex karját, húzta a ruháját, lökdöste a testét.

— Vigyük ki a kutyát! — kiáltotta valaki.

De az egyik orvos megdermedt.
— Várjanak! Mozdult a keze!

Mindenki ledermedt.

A monitor, amely eddig néma volt, halkan pittyegett egyet… majd még egyszer.
Alex szíve újra dobogni kezdett.

Az orvosok azonnal cselekedtek: adrenalin, oxigén, defibrillátor.
A csapat lázasan mozgott, egyetlen apró szikrányi reménytől vezérelve.

Pár perccel később a zöld vonal újra ritmust mutatott — gyengét, de élőt.
Alex visszatért.

A kutya lefeküdt mellé, fejét a férfi mellkasára tette, mintha a saját melegével próbálná ébren tartani.

Senki sem tudta visszatartani a könnyeit.
Mindenki érezte: ez az állat megérzett valamit, amit semmilyen gép nem tudott volna kimutatni.

Aznap éjjel mindannyian megértették, hogy a szeretet és a hűség erősebb lehet, mint maga a halál.