Az orvos elvezette volt párja nehéz szülését, és eszébe sem jutott, hogy ez megváltoztatja majd az életét. A férfi alig tudott megszólalni, amikor meglátta a babát.

Aznap a szülészeti osztályon káosz uralkodott, a műszakok összemosódtak, az orvosok alig kaptak levegőt. Dr. Artyom Lavrov, tapasztalt szülész, éppen egy nehéz operáció után lépett ki, amikor a hangszóróból hallotta, hogy a hatodik szobában sürgős szülés van, az állapot instabil. Fáradtan végigsimított az arcán, felhúzta az új köpenyt, és sietve indult a szülőszobák felé. Mindennapos eset, tucatnyi hasonló, de ahogy belépett, mintha megállt volna az idő. Az ágyon Marina feküdt, sápadtan, könnyes szemmel. Az a Marina, aki hét évig része volt az életének, akivel közösen álmodtak a jövőről, és aki egyszerűen eltűnt, csak egy rövid üzenetet hagyva: „Így lesz a legjobb.” Most előtte feküdt, összeszorítva a lepedőt, próbálva levegőt venni a fájások között. Alig emelve fel a fejét, suttogta: „Te vagy az… Artyom?” Megdermedt, az ajkai elsápadtak, de a hangja nyugodt maradt: ő az orvosa, minden rendben lesz.

A szülés nehéz volt, a vérnyomás ingadozott, a baba értékei zuhantak. Artyom rövid, határozott utasításokat adott, de a szíve úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Minden mozdulata, minden kiáltása mintha a saját lelkében is visszhangzott volna. Harcolt az anya és a gyermek életéért, nem engedve, hogy eszébe jusson, ki is volt Marina számára régen. Percek teltek el óráknak tűnve, és végre a levegőt átszúrta az újszülött első sírása. A szoba fellélegzett. Artyom felkapta a babát, amikor hirtelen elfehéredett: a pici vállán anyajegy volt, egy apró pont, tökéletesen ugyanott, ahol neki is van.

Ránézett Marinára, a hangja remegett: „Ez… az én gyermekem?” Ő lehunyta a szemét, könnyek gördültek végig az arcán, suttogta, hogy nem akarta, hogy így tudja meg, félt. Félt tőle, a munkájától való megszállottságtól, attól, hogy az élete a kórházról, cikkekről, konferenciákról szólt. Azt gondolta, a gyermek mindent tönkretesz, amiért küzdött. Hogy Artyom a medicinát választja, nem őket. Artyom közelebb lépett, kezét megfogta, és halkan mondta, hogy egyet nem értett Marina: az egész élete mások megmentéséről szól, de ők az egyetlenek, akiket magáért szeretne megmenteni.

A gyermek az ágyban aludt, az ölelő takaróba bújva, a szoba csendes volt, csak a műszerek kattogtak a légzés ritmusára. Artyom a kisbabára nézett, és a mellkasában olyan érzés támadt, amit szavakkal leírni lehetetlen: félelem, fájdalom, szeretet — mind összeolvadt. Aznap éjszaka nemcsak új élet született a szülőszobában, hanem egy második esély is. És talán először hosszú évek óta Artyom megértette, hogy egyes találkozásokat a sors nem azért küld, hogy fájdalmat okozzon, hanem hogy emlékeztessen: még nem késő mindent újrakezdeni.