Az örökség miatt a gyerekek az erdőben hagyták apjukat, hogy a vadállatok felfalják — de a farkas reakciója mindenkit megdöbbentett.

Az éjszaka lassan bekebelezte az erdőt. A nedves talajon, egy ősi tölgy csavarodó gyökerei alatt ült egy öregember. Légzése szaggatott volt, kezei a hidegtől remegtek, és szemét a kétségbeesés homályosította el. Saját gyermekei hozták ide, majd dobták el, mintha csak szemét volna. Régóta vártak már a halálára. A ház, a föld, a pénz – mind az övéknek kellett volna lennie. De az öreg makacsul tovább élt. Belefáradva a várakozásba, elhatározták, hogy siettessék a véget: az erdő mélyén hagyták, biztosra véve, hogy a vadállatok elvégzik a munkát, s a hatóságok mindezt szerencsétlen balsorsnak könyvelik majd el.

A fához támaszkodva összerezzent minden neszre. A szél panaszosan zúgott a lombkorona fölött, de alóla egy másik hang hallatszott – a farkasok bús üvöltése. Mellkasa összeszorult, tudta, közel a vég. „Uram… valóban itt ér véget minden?” – suttogta, imára kulcsolva reszkető kezeit.

Ekkor ágroppanás törte meg a csendet. Még egy, majd egyre közeledő, halk léptek zaja. Megpróbált felemelkedni, de erőtlen teste nem engedelmeskedett. Riadt tekintete a sötétben kutatott – és akkor meglátta: egy farkas lépett elő az árnyak közül.

Szőrén megcsillant a holdfény, szemei parázsként izzottak. Ajkai felhúzódtak, agyarai villantak, miközben közeledett. „Hát így ér véget” – gondolta az öreg.

Behunyta a szemét, várta a fogak marcangoló kínját. De valami egészen más történt. A farkas megállt. Elé lépett, lehajtotta fejét, és mély, panaszos üvöltést hallatott – mintha hozzá szólt volna. Az öreg döbbenten nyújtotta ki remegő kezét. Az állat nem hátrált. Szilárdan állt, hagyva, hogy megsimogassa sűrű, meleg bundáját.

És ekkor az emlék feltört. Ifjúkorában egyszer rábukkant egy farkaskölyökre, amely kegyetlen csapdába szorult. Félretolva a félelmet, kinyitotta a vasfogakat, és szabadon engedte. A farkas szó nélkül eltűnt az erdőben – de úgy tűnt, soha nem felejtette el.

Most ez a vad ragadozó nem ellenségként, hanem barátként hajolt meg előtte. Leguggolt, mintha erejét ajánlaná fel.

Az öreg utolsó akaraterejét összeszedve az állat nyakába kapaszkodott. A farkas felegyenesedett, és vitte őt a sötétségen át. Ágak reccsentek a lába alatt, árnyak mozdultak a fák között – de egyik sem mert közel jönni.

Végül fény villant a távolban: a falu lámpái. A kutyák ugatni kezdtek, a falubeliek kifutottak, majd dermedt hitetlenséggel álltak meg – egy hatalmas farkas tette le gyengéden a kapuban az elcsigázott öreget.

Befogadták, betakarták, ételt és meleget adtak neki. Könnyek gördültek le az arcán – nem a félelemtől, hanem attól a keserű igazságtól, hogy egy vadállat több emberséget mutatott iránta, mint saját gyermekei.