Azonnal beleszerettem Emíliába, amint megláttam. Hihetetlenül gyönyörű volt, de ez nem állította meg a pasiját, Markot, aki elhagyta, amint megtudta, hogy terhes. Emília az én vállamon sírt, én pedig… teljesen beleszerettem. Ezért megkértem a kezét. Csak mellette akartam lenni.
Emília utálta minden percét a terhességének. Reméltem, hogy a születés után minden megváltozik. De amikor megszületett Liza, Emília csak panaszkodott, vágyva a régi életére. Nem érdekelte a lánya. Liza viszont… minden lett számomra. A fényem.
Öt éven át éltünk ebben a furcsa ritmusban, míg egyszer Emília nem robbantott bombát:
— „El akarok válni! Elegem van belőled és ebből a kislányból! Jobb lett volna, ha soha nem születik meg!”
Ez volt a végső csepp. Egy hónappal később visszatért Markhoz — ahhoz, aki egyszer elhagyta! Amíg Liza és én az új életünket próbáltuk felépíteni, Emília élvezte az életet, ahogy mindig is álmodta.
Aztán, amikor végre újra megtaláltuk a boldogságot Lizával, Emília újra felbukkant:
— „Mark végre készen áll, hogy apává váljon. Add vissza a lányom!”
— „Komolyan? Ő az én lányom. Én voltam vele, amikor te eltűntél, nem tudni, mivel foglalkozva!”
— „Melyik bíróság választana téged? Ő az én vérem. Te neki senki vagy!”
Eljött a tárgyalás napja. Tudtam, hogyan működik a világ — az anyák mindig nyernek. A gondolat, hogy elveszíthetem Lizát, szétfeszítette a szívemet.
És amikor már azt hittem, minden eldőlt, hallottam egy ismerős hangot:
— „Elnézést, szólhatok?”
Felnéztem, és Liza állt a folyosón, apró ujjai reszkettek. Kora ellenére törékeny volt, de abban a pillanatban hihetetlenül bátor. Nagy, barna szemeiben egyszerre látszott a félelem, a remény és az eltökéltség.
— „Tisztelt Bírónő!” — mondta remegő hangon. — „Elmesélhetem, milyen az apukám?”
A bírónő, egy fekete talárban, bólintott, és intett, hogy Liza jöjjön előre. A bírósági segéd segített neki a mikrofonhoz állni. A szívem vadul kalapált. Féltem, mit fog mondani. Lehet, hogy Emíliát választja, hiszen vér szerint hozzá tartozik…
De az első szavaival minden félelmem szertefoszlott:
— „Tudom, hogy Mark a biológiai apám. Anyu mondta. De soha nem láttam őt. Anyu…” — elhallgatott, lehajtotta a fejét. — „Anyu mindig máshol volt. Nem szeretett velem játszani. Azt mondta, túl sokat sírok, és zavarom.”
Csend lett a teremben. Még a bírónő is előrehajolt, figyelve minden szavát.
Liza mélyet lélegzett, és folytatta:
— „De az apukám az, aki ott áll…” — mutatott rám. — „Ő takarja be a takaróval, lefekvéskor. Ő készítette az uzsonnámat az iskolába. Ő ölelt meg, amikor dörgött az ég, mellette ültem, ha influenzás voltam, és egy pillanatra sem hagyott el. Nem vagyunk vér szerint azonosak, de ő az igazi apukám. Szeret engem, és én is szeretem őt.”
Éreztem, hogy a könnyeim szinte kirobbannak. Nem hittem el, mennyire bátor a lányom.
Aztán Emília felé fordult:
— „Anya, szerettem volna, ha szeretsz. Vártam, hogy velem legyél, de soha nem voltál ott. Most meg csak azért akarsz elvinni, mert Mark hirtelen apává akar válni? Sajnálom, de félek, hogy újra el fogsz hagyni.”
Szavai visszhangzottak a teremben. Emília dühösen felhúzta az orrát, Mark pedig összefonta karját, elégedetlenül fújtatva.
A bírónő Liza felé fordult, és kérdezte a mindennapi életünkről. Liza őszintén mesélt az esti mesékről, a reggeli omlettről, amit készítek, arról, hogyan segítek neki fogat mosni. Mindez egyszerű volt… mégis hatalmas erővel bírt.
Amikor Liza végzett, a bírósági segéd elvezette. Megpróbáltam elkapni a pillantását, de már eltűnt az ajtón túl. A szívem összeszorult a félelemtől. Még a szavai után is a törvény Emília oldalára állhatott volna.
Mark felállt, és vádak záporával árasztott el:
— „Ő manipulálja a lányt! Ajándékokkal veszi le róla a figyelmet! Ő neki senki!”
Emília támogatta őt, színlelve a könnyeket:
— „Hibáztam, de most már mindent belátok! Újrakezdeném!”
A bírónő komoran hallgatta meg a magyarázatukat.
— „Ha ennyire szülők akartatok lenni, miért nem voltatok ott az elmúlt öt évben?” — kérdezte Marktól.
Valamit motyogott a „pénzügyi nehézségekről”.
— „Emília, ön pedig? Miért nem gondoskodott a gyermekről, amikor ott volt?”
Emília kínosan vonogatta a vállát.
— „Csak túlterhelt voltam… most más vagyok.”
Szavai üresen csengtek.
A bírónő felém fordult:
— „Ön nem a biológiai apja, igaz?”
— „Igen, tisztelt bírónő.”
— „De mindvégig Ön gondoskodott a gyermekről?”
— „Igen, tisztelt bírónő.”
Bólintott, és szünetet rendelt el.
Ez volt életem leghosszabb tizenöt perce.
Amikor visszatértünk, a bírónő így szólt:
— „A legfontosabb a gyermek jóléte. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy az, akit Liza apjának nevez, az, aki valóban gondoskodott róla.
— „Mindezek alapján a gyermeket annál hagyom, aki tényleg az apja.”
Döbbenten álltam. Nem kaptam levegőt. Emília felugrott, kiabálva:
— „Ez igazságtalan!”
De a bírónő leütötte a kalapácsot:
— „A tárgyalás véget ért.”
Amikor megtaláltam Lizát a folyosón, aggódva szorongatta régi plüssmackóját.
Lerogyottam elé.
— „Tudod mit?” — suttogtam, könnyeimet visszatartva. — „Mi együtt maradunk.”
Megkönnyebbülten sóhajtott, és átölelt.
— „Annyira féltem, apa…”
Ez a nap megtanított egy fontos dolgot: a család nem a DNS. A család az, aki ott van, aki véd, aki szeret.