Henry Wallace temetése egy rideg, ködös kora reggelen zajlott a régi temetőben, ahová szinte az egész kisváros népe összesereglett. A hatvanhét esztendős öreg vadász felesége elvesztése óta teljesen egyedül élt az erdőszéli házában; a helyiek mindig számíthattak rá, és mindenki úgy ismerte őt, mint akit egyetlen pillanatra sem hagy el hűséges társa, a kilencéves golden retriever, Buddy. Henry hirtelen halála után a kutya valósággal feladta az életet: három napig egyetlen falat ételt, egyetlen csepp vizet sem fogadott el, csak gubbasztott gazdája régi kabátjába burkolózva, némán gyászolva őt. A temetés napján a családnak nem volt szíve otthon hagyni a hű jószágot, így Buddy csendes árnyékként lépkedett a koporsó mögött, egészen a sírkertig.
A temetőben Buddy mellső mancsaival a nyitott koporsó peremére támaszkodott, hogy még utoljára belenézzen gazdája arcába, majd egy hirtelen mozdulattal beugrott mellé, és fejét halkan szűkölve Henry mellkasára hajtotta. A jelenlévők mindannyian egy szívbemarkoló végső búcsúnak vélték a jelenetet, miközben a szertartást vezető, fekete taláros pap a koporsóhoz lépett. Ám abban a szent pillanatban, ahogy a lelkész felnyitotta imakönyvét és tett egy lépést előre, Buddy teste valósággal kővé dermedt. Füleit hátracsapva olyan gyilkos gyűlölettel meredt a papra, hogy a gyászoló gyülekezetben még a lélegzet is bennrekedt.
A pap azzal próbálta elütni a dolgot, hogy az állat biztosan a fájdalomtól vált agresszívvá, és megpróbált még közelebb lépni. Buddy azonban vad, dühödt ugatással eleven falat húzott a pap és gazdája holtteste közé. Bár a családtagok megpróbálták megragadni a nyakörvénél fogva, a kutya kitépte magát a kezek közül, és egyenesen a papnak rontott – ám senki más bántása nélkül, hajszálpontosan a férfi fekete talárjának hosszú ujját kapta el, és rángatni kezdte. Ahogy az idős egyházi férfi pánikba esve hátrarántotta a karját, a köpeny belső rejtekéből valami fémesen megcsillanva a földre pottyant.
A fűben egy régi ezüst medál hevert: az az ékszer, amelyet Henry harminc éven át elmaradhatatlanul a nyakában viselt, és amely elhunyt felesége fényképét őrizte. Amikor Henryt holtan találták a házában, feltűnt ugyan a családnak a medál hiánya, de azt hitték, az igazságügyi szakértők vették magukhoz. Henry unokaöccse felkapta a földről az ékszert, és amikor felpattintotta a hátulját, a fotó mögé rejtve egy apró, összehajtott papírfecnit talált. A cédulán Henry kézírása állt: „Ha bármi történne velem, nyomozzanak a férfi után, aki lelki támasz ürügyén jár be hozzám. Rájöttem, hogy ellopta a pénzemet, és holnap rendőrséget hívok rá.”
E megdöbbentő vallomás hallatán a szomszédoknak is azonnal összeállt a kép: eszükbe jutott, hogy a halál éjszakáján a pap autója parkolt Henry háza előtt, és Buddy azon az éjjelen szűntelenül, veszettül ugatott. A temetőbe riasztott rendőrök már az első, helyszíni kihallgatás során bilincset kattintottak a bűnét beismerő, álszent férfi csuklójára, miközben a Henry házában végzett gyors helyszínelés dulakodás nyomait és egy feltört pénzkazettát is feltárt. Miután a pap letartóztatásával igazság szolgáltatott, a hős Buddy ismét felmászott a koporsóba, és fejét gazdája mellkasára hajtotta – de most már nem sírt; csendes békével adta meg Henrynek a végtisztességet, abban a megnyugvásban, hogy hű maradt az igaz barátnak tett utolsó ígéretéhez.