Rajiv huszonnyolc éves volt, és egy hagyománytisztelő családban nőtt fel, ahol a szokások és a családi elvárások fontos szerepet játszottak.
Amikor a szülei bejelentették, hogy menyasszonyt találtak neki, nem ellenkezett. A lányt Ananyának hívták. Huszonnégy éves volt, tanítónőként dolgozott, és a szüleivel egy másik városban élt.
A két család megállapodása szerint a pár az esküvő előtt beszélgethetett egymással, Rajiv azonban a szertartásig nem láthatta leendő felesége arcát.
Eleinte meglehetősen furcsának találta ezt a hagyományt. Ahogy azonban teltek a napok, egyre jobban várta az Ananyával folytatott beszélgetéseket. Szinte minden este beszéltek egymással, történeteket meséltek a munkájukról, a családjukról és a jövővel kapcsolatos reményeikről.
Minél többet beszélgettek, Rajiv annál kíváncsibb lett arra a nőre, akinek a hangja már olyan ismerőssé vált számára. Ennek ellenére úgy döntött, tiszteletben tartja a hagyományt, és kivárja az esküvőjük napját.
És végül elérkezett az a nap.
Amikor Ananya belépett az esküvői terembe, arcát teljesen eltakarta egy hosszú, rózsaszín fátyol. Rajiv meleg mosollyal figyelte, ahogy menyasszonya közeledik felé.
Valami azonban azonnal felkeltette a figyelmét.
Ananya szokatlanul rémültnek tűnt.
A keze remegett, és valahányszor valaki megpróbálta megigazítani a fátylát, gyorsan visszahúzta az anyagot az arcára, és senkinek sem engedte, hogy hozzáérjen.
Rajiv úgy gondolta, hogy a szertartás és a rengeteg vendég figyelme egyszerűen túlságosan megviselte a lányt.
Az esküvői szertartás alatt Ananya alig szólalt meg. Rajiv néhányszor halkan megkérdezte tőle, hogy jól érzi-e magát.
A lány minden alkalommal ugyanazt válaszolta:
— Igen, minden rendben.

A hangjában azonban volt valami, ami egészen másról árulkodott.
A szertartás után a rokonok körbevették az ifjú házasokat, gratuláltak nekik, fényképeket készítettek és ajándékokat adtak át. Ananya azonban továbbra is gondosan az arcán tartotta a fátylát.
Órák teltek el, de a lány még mindig nem volt hajlandó felemelni.
Már késő este volt, mire a házaspár végre kettesben maradhatott.
Rajiv leült a felesége mellé, és elmosolyodott.
— Nos, azt hiszem, végre megláthatom az arcodat.
Gyengéden a fátyol felé nyúlt, de Ananya azonnal megragadta a kezét.
— Nem várhatnánk még egy kicsit?
Rajiv értetlenül nézett rá.
— Miért? Mi a baj?
— Csak nagyon kimerültem. Hosszú nap volt.
A férfi figyelmesen nézte a fátyol mögött rejtőző arcát, és érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
— Ananya, kérlek, nézz rám.
A lány nem válaszolt.
— Mondd el, mi történt.
— Semmi. Jól vagyok.
Rajiv finoman félrehúzta a kezét, és lassan felemelte a fátylat.
Most először pillanthatta meg annak a nőnek az arcát, akit éppen feleségül vett.
Ám a gyönyörű mosoly helyett, amelyet elképzelt, olyan látvány fogadta, amitől teljesen elakadt a szava.
Menyasszonya bal arca vörös és feldagadt volt. A bőrén több jól látható sérülés nyoma húzódott, az ajka sarkánál pedig egy apró vágás látszott.
— Ki tette ezt veled?
Ananya azonnal elfordította a fejét.
— Nem számít.
— Hogyhogy nem számít? Valaki bántott téged!
A lány hallgatott.
Rajiv megpróbálta felidézni mindazt, ami aznap történt. Ananyát szinte állandóan rokonok, barátok és a két család nőtagjai vették körül.
Bárki is tette ezt vele, biztosan olyan személy volt, akit ismert, és akiben megbízott.
— Ez ma történt?
Ananya lassan bólintott.
— Az esküvői szertartás előtt?
A lány ismét bólintott.
Rajivnak összeszorult a szíve.
— Miért nem mondtad el nekem?
Ananya végre ránézett.
— Mert megtiltották.
Ez a válasz még jobban megrémítette.
Közelebb húzódott hozzá, megfogta a kezét, és gyengéden megkérte, hogy meséljen el mindent.
Ananya hosszú ideig habozott. Végül mély levegőt vett, és elkezdte elmondani, mi történt.
Körülbelül húsz perccel a szertartás előtt, amikor a menyasszonyi szobában készülődött, egy nő lépett be hozzá.
Udvariasan megkérte a többieket, hogy hagyják el a helyiséget, mert négyszemközt szeretne beszélni a menyasszonnyal.
A nő eleinte teljesen nyugodtnak tűnt.
Megkérdezte Ananyától, hogy valóban teljesen biztos-e abban, hogy feleségül akar menni Rajivhoz.

Aztán minden előzmény nélkül kijelentette:
— Még mindig van időd visszalépni.
Ananya összezavarodott. Azt hitte, a nő talán csak próbára akarja tenni, ezért magabiztosan azt válaszolta, hogy szereti Rajivot, és esze ágában sincs lemondani az esküvőt.
Ám a nő arckifejezése azonnal megváltozott.
Azt kezdte hajtogatni Ananyának, hogy nem elég jó Rajivhoz, csak bajt hozna a családjukra, és ezt a házasságot már eleve nem lett volna szabad elrendezni.
Ananya megpróbált kimenni a szobából, de a nő megragadta a karját.
Amikor a fiatal menyasszony követelte, hogy engedje el, a nő hirtelen felemelte a kezét, és arcul ütötte.
Az ütés annyira váratlanul érte Ananyát, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.
Mielőtt távozott volna, a nő közelebb hajolt hozzá, és egy utolsó figyelmeztetést suttogott a fülébe:
— Ha elmondod neki, mi történt, nem te leszel az egyetlen, aki viselni fogja a következményeket.
Rajiv egyetlen szó nélkül hallgatta végig. Keze ökölbe szorult, arca pedig elsápadt a dühtől.
Végül megkérdezte:
— Mondd meg, ki volt az.
Ananya ránézett. Könnyek kezdtek végiggördülni az arcán.
Néhány másodpercig képtelen volt megszólalni.
Aztán remegő hangon elsuttogta:
— Az édesanyád volt.
Rajiv teljesen megdermedt.
Nem tudta elhinni, amit az imént hallott.
Ám amit később megtudott, még ennél is felkavaróbb volt.
Az édesanyja már a kezdetektől ellenezte a házasságot. Úgy vélte, Ananya családja túlságosan szegény, és a lány egyáltalán nem megfelelő választás a fia számára.
Rajivnak már egy másik menyasszonyt is kiválasztott: egy gazdag családi ismerős lányát.
Még az esküvői előkészületek megszervezése után sem volt hajlandó elfogadni Ananyát.
És éppen azon a napon, amikor a fia feleségül készült venni a nőt, akit szeretett, úgy döntött, még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy tönkretegye a házasságukat.
Egyetlen szörnyű hibát azonban elkövetett.
Alábecsülte ugyanis, mennyire fontos a fiának az újdonsült felesége.