Mia családjának törékeny békéje egy átlagos keddi napon omlott össze, amikor az apja – egykori lelkipásztor, aki tíz évvel korábban elhagyta várandós feleségét és kilenc gyermekét – hirtelen felhívta őket, hogy „második esélyért” könyörögjön. Azt állította, hogy hibákat követett el, és hiányoztak neki az ő „áldásai”, ezért haza akart térni, miután véget ért viszonya egy fiatal kórustag nővel.
Míg Mia édesanyja, Maria a megbocsátással kapcsolatos mélyen gyökerező hitével küzdött, Mia úgy látta, hogy a kérés nem más, mint arcátlan próbálkozás arra, hogy visszakövetelje azt az életet, amelyet ő maga tett tönkre szándékosan. Egy csendes családi vacsora helyett Mia inkább egy szembesítést szervezett: meghívta az apját egy „családi összejövetelre”, amely valójában édesanyja kemény munkával megszerzett ápolói diplomaosztó ünnepsége volt.
A diplomaosztó fizikai bizonyítéka lett mindannak, amit a család az ő távollétének ürességében elért. Amikor az apa megérkezett egy olyan öltönyben, amely már nem illett megfogyatkozott alakjára, kénytelen volt végignézni egy diavetítést, amely Maria kimerítő tízéves küzdelmét mutatta be. Látta a képeket, amelyeken Maria éjfélkor kisgyerekkel a nyomában padlót súrol, majd a konyhaasztalnál tanul, miközben a világ többi része alszik. Ez a vizuális történet néma vádiratként szolgált azzal a kijelentésével szemben, hogy „Isten máshová hívta őt”, hiszen bebizonyította, hogy távozása nem a család pusztulását okozta, hanem épp ellenkezőleg: valami sokkal erősebbé és ellenállóbbá formálta őket.