Amikor Marissa megtudta, hogy tizenhét évesen anya lesz, a világ körülötte összedőlt. Azt hitte, a szülei támogatni fogják, de az ölelés helyett csak egy rideg mondatot kapott:
— Ha megtartod a gyereket — mehetsz is innen.
Az apja némán félrenézett. Az anyja a kötényébe törölte a kezét, mintha a szégyent próbálná letörölni vele. Gombóc szorította Marissa torkát, de a könnyek nem jöttek. Egyszerűen összepakolta a táskáját — néhány ruhát, iskolai füzeteket, az ultrahangfotót — és kilépett az éjszakába.
A lámpák hosszú árnyékokat vetettek, a város idegennek tűnt. A hideg levegő csípte a bőrét, belül azonban minden égett — a félelemtől, a sérelemtől, a magánytól. A fiú, amikor megtudta a hírt, eltűnt. A barátnők — elfoglaltak. Üzeneteire senki sem válaszolt.
Marissa a parkban bolyongott, táskáját a hasához szorítva. Úgy érezte, mintha az egész világ hátat fordított volna neki.
Egyszer csak halk csengőszó szűrődött ki a sötétből. Egy nő lépett elő, lila kabátban. Ezüstös haj, színes kesztyű, világos, figyelmes szemek.
— Úgy tűnik, eltévedtél — mondta megállva. — Az éjszaka nem a magány ideje.
— Nincs hová mennem — suttogta Marissa.
— Akkor gyere hozzám. A nevem Dolly. Macskákat etetek… meg azokat, akik el vannak veszve.
Dolly háza a város szélén állt — régi, türkizkék spalettákkal és csilingelő harangocskákkal az ajtónál. Bent fahéj-, könyv- és meleg otthonillat lengte be a teret. Egy macska összegömbölyödve aludt a fotelben, az óra halkan ketyegett.
— Melegedj meg — tette elé a teát Dolly. — Itt senki nem ítélkezik.
Az éjszaka csendben telt. Reggel Marissát friss sütemény illata ébresztette. Dolly már a konyhában sürgölődött, régi dallamot dúdolva.
— Ébredj, alvó szépség — mosolygott. — Ma új lépéseket teszünk.
Nem kérdezett a szülőkről, nem erőltetett semmit. Egyszerűen megmutatta a kertet — zöld, élő, fényben úszó.
— A kicsiről való gondoskodás megtanít a nagyra is vigyázni — mondta Dolly. — Ha akarod, kezdjük a növényekkel.
Marissa öntözte a füveket, és közben hallgatta az idős nő történeteit. Kiderült, Dolly régen tanár volt. Egykor befogadott egy lányt, aki elveszítette az otthonát, később még egyet. Így lett a háza menedék azoknak, akik nem fértek bele mások elvárásaiba.
Este Dolly előhozott egy régi füzetet.
— Itt vannak azok történetei, akik nálam laktak — mondta. — Ha szeretnéd, írd meg a sajátodat.
A lapoknak régi papír illata volt. Marissa sokáig nézte az üres oldalt, majd ezt írta:
„Kidzavartak. De ma először érzem azt, hogy élek.”
Ettől kezdve a napok ritmust kaptak. Reggel tanulás, délután munka a kertben, este tea a verandán, beszélgetések a csillagok alatt. Marissa újra tanult élni — félelem és bűntudat nélkül.
Dolly nem csak mentor lett — otthont pótolt. Megtanította lélegezni, törődni önmagával és a babával, hinni abban, hogy az erő nem korban vagy tapasztalatban, hanem a továbblépés vágyában rejlik.
— Emlékezz — mondogatta —, a félelem nem ítélet. Csak arra emlékeztet, hogy van miért küzdened.
Az idő telt. Marissa visszatért az iskolába, talált mellékállást, és csendes magabiztossággal várta a babát. Néha eszébe jutottak a szülei, hogyan kezdődött minden, de a fájdalom már nem égetett.
Egy reggel az ablaknál állva nézte a napfelkeltét. A fény aranylón simult a falakra, és Marissa hirtelen megértette: a múltat nem lehet elvenni, de át lehet írni.
— Látod — lépett mellé Dolly —, most már benned van a fény. Te teremtetted meg.
Marissa elmosolyodott, kezét a hasára simítva.
— Köszönöm, Dolly. Mindent.
— Nem nekem, drágám — felelte az idős asszony. — Te találtad meg önmagad. Én csak kinyitottam az ajtót.
És akkor Marissa megértette: az ő története már nem a veszteségről szól. Hanem a kezdetről. Arról, hogy még ha az otthon be is zárja ajtaját, valaki más kinyitja a szívét.
És ez a fény — soha többé nem alszik ki.