A szomszédasszony minden nap ugyanazt a földdarabot öntözte, ahol semmi sem nőtt. De amikor megérkezett a rendőrség, kiderült, miért.

Minden reggel, pontosan fél hétkor, kiment az udvarra a sárga slaggal. Semmi eltérés, semmi pihenés – mindig pontosan az órára, mintha menetrend szerint tenné.

Én akár az órámat is beállíthattam volna rá: bekapcsolja a vizet, lassan a kerítés melletti apró földdarabra irányítja a sugár, és így áll körülbelül húsz percig.

Az a kis földdarab furcsán nézett ki. Egyetlen fűszál, egyetlen hajtás sem nőtt rajta. Csak nedves, sötét föld volt, mintha kiégett volna. A többi ágyás – paradicsom, uborka, eper – száraz maradt.

Eleinte azt hittem, talán ritka virágokat vagy különleges növényt ültetett oda. De pár nap múlva rájöttem – ott semmi sem nőtt.

A kíváncsiság győzött.
— Mit öntögetsz mindig? – kérdeztem egyszer.

A szomszédasszony összerezzent, mintha rajtakaptam volna valami szégyellnivalón. A szeme oldalra rebben, és anélkül, hogy felnézett volna, motyogta:
— Itt krumpli van… egy különleges fajta.

Krumpli? Naponta, ráadásul annyi vízzel? Nevetségesen hangzott. De nem vitatkoztam. Csak megjegyeztem, hogy remegtek a kezei.

Azóta kerülni kezdett engem. Én pedig figyeltem.
Minden reggel ugyanaz a rituálé ismétlődött. Csak egyszer láttam, hogy a föld fölött állva maga elé motyog valamit. Akkor libabőrös lettem.

Egy hét múlva már nem bírtam tovább. Felhívtam a rendőrséget, elmondtam mindent úgy, ahogy van. Természetesen szkeptikusak voltak, de eljöttek.

Amikor két rendőr belépett az udvarra, a szomszédasszony elsápadt. Próbált mosolyogni, motyogott valamit a szokásról – hogy csak gondozza a veteményest. De a hangja remegett.

Az egyik tiszt lehajolt, beledöfte a lapátot a földbe, és ásni kezdett. A agyag puha volt, túl nedves. Egy mozdulat, és a lapát valami keménybe ütközött.

Amikor félretolták a földet, mindenki hátrahőkölt.
A talajréteg alatt emberi kéz bukkant elő.

Csend. Csak a vízcseppek hullottak tovább a slag széléről, amit még mindig szorított a kezében.

Később kiderült: a férje pár hónapja eltűnt. Mindenki azt hitte, elment valahová. De egész idő alatt itt feküdt – azon a kis földdarabon, amit minden reggel öntözött, mintha „le akarta volna mosni” a bűnét.

Fölé vetett magokat, de a túl sok víztől minden elrothadt. És éppen ez árulta el.

Néha azon gondolkodom: ha az egész kertet öntözte volna, valószínűleg sosem vettem volna észre.
Most pedig, amikor én kapcsolom be a vizet, mintha hallanám, ahogy valahol a közelben csepereg a víz azon a bizonyos földdarabon…