A kis fehér tabletta teljesen feloldódott — mintha sosem létezett volna. Caroline még csak nem is sejtette, hogy figyelem. Azt hitte, valahol tíz méterrel arrébb nevetgélek, a barátnőim társaságában, a lagzi fényében. Azt hitte, egyedül van. Hogy semmi veszély nem fenyegeti.
De én mindent láttam. A szívem olyan erővel vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Figyeltem, ahogy remegnek az ápolt ujjai, ahogy sietve elhúzza a kezét a pohártól, ahogy megjelenik az ajkán az a krémes, elégedett mosoly. Nem gondolkodtam. Csak léptem.
Amikor Caroline visszatért, a zenére fülelve, selyemruháját igazgatva, a poharak már fel voltak cserélve. Az enyém az ő széke előtt állt. Az övé — az enyém előtt.
Ő emelte fel először a poharát.
A gyémántjai szikráztak a csillár fényében. A mosolya — tökéletes, gyakorlott, vonzó. A fotós kattogott. A vendégek nevettek. A zenekar lágy jazzre váltott.
– A családra – mondta finoman, szinte gyengéden.
– A családra – ismételtem, miközben a vér zúgott a fülemben.
Tekintetünk találkozott. Az övé túl csillogó volt. Túl várakozó.
És ivott.
Lassan. Pontosan. Mintha meg lett volna rendezve.
Néztem minden mozdulatát, ahogy a korty lecsúszik a torkán, figyeltem a buborékok fényét az ajkán. Minden porcikám azt kiáltotta: ez lehetetlen.
De megtörtént.
Ahogy a pohara megérintette a terítőt, tudtam: az események láncolata már elindult.
Az ünneplés tovább folyt. Pohárcsengés, sült kacsa illata, nevetés. A férjem, Ethan, a táncparketten forgott, ragyogva, mint egy szerelmes kamasz.
Mosolyogtam rá. Intettem neki.
Belül azonban minden összeomlott.
Néhány percenként Caroline-ra pillantottam. A mosolya túl fényes volt. Az ujjai idegesen érintették a halántékát.
Először azt hittem: bűntudat.
Aztán rájöttem — nem.
Az arca elsápadt. A szeme túl gyorsan pislogott. Az asztal szélébe kapaszkodott, mikor karkötője lecsúszott a csuklójáról.
Valami nagyon furcsa történt vele.
Amit nekem szánt… most az ő vérében keringett.
Belém vágott a gondolat: Mi van, ha nem akart engem megölni? Mi van, ha valami egészen más volt — megalázó, szégyenítő…
A szék megnyikordult.
Caroline megingott. Még egyszer. Aztán összeesett — fejjel a márványra, olyan hanggal, hogy a zene is elhallgatott.
Sikolyok hasították a termet.
A zenekar elnémult. Az emberek odaszaladtak.
Ethan letérdelt mellé.
– Mama! – tört fel belőle a hang.
Valaki mentőt hívott. Valaki orvost.
Én mozdulatlanul álltam. Hidegen, mint a kő. A pohár még mindig a kezemben volt.
A terem kiürült. A fények kihunytak. Odakint piros-kék villanások verődtek vissza a falakról.
Caroline-t elvitték. Ethan vele ment. Én ott maradtam a szétszórt ünnep romjai között — gyűrött terítő és hervadó rózsák társaságában.
A szervező halkan beszélt a nászút elhalasztásáról. Bólintottam, nem is hallva.
Megrezgett a telefonom. Ethan.
– Hogy van? – suttogtam.
– Vizsgálják. Eszméleténél van, de zavart. Azt mondják, leesett a vérnyomása… talán allergia.
Allergia. A szívem megroggyant.
– Rendbe fog jönni – tette hozzá. – Reggelig bent tartják.
A megkönnyebbülés összekeveredett a rettegéssel.
Mert most lesznek kérdések.
És Caroline… válaszolni fog.
Amikor beléptünk a kórterembe, Caroline már egyenesen ült, sápadtan, de tiszta tekintettel.
A pillantása azonnal belém mart. Hideg. Átható.
– Ó, drágám – szólalt meg túl lágy hangon. – Micsoda borzalmas éjszaka.
– Örülök, hogy jól vagy – mondtam.
– Én is, kedvesem – válaszolta. – Bár fura… szinte semmire sem emlékszem.
– Pihenned kell – mondta Ethan.
– Persze, drágám. De adtok… egy percet kettesben a feleségeddel?
Ethan habozott, de kiment.
A levegő nehéz lett. Éles.
Caroline közelebb hajolt.
– Felcserélted a poharakat.
Hallgattam.
A szája sarka megrándult. – Láttam a rúzsnyomot. Nem vagy annyira naiv.
A torkom összeszorult. – Mit tettél bele?
– Nem mérget – mondta szárazon. – Enyhe altatót. Hányinger, szédülés. Összeestél volna. A vendégek suttogtak volna. A fotók… instabilnak tűntél volna. Ethan látta volna, milyen alkalmatlan vagy.
– Meg akartál alázni?
– Meg akartam védeni a fiamat – felelte nyugodtan. – Tőled.
Közelebb léptem. – Majdnem megölted magad.
A mosolya megremegett. A szemében félelem csillant.
– Én… nem akartam…
– Azt hitted, mindent irányítasz.
Csönd.
Aztán mérgező suttogás: – A pénzére vadászol. Te nem vagy senki.
Valami eltört bennem.
– Nem ismersz engem.
– Dehogynem. Utánanéztem a múltadnak. Árva. Nevelőcsalád. Nulla gyökér. Nulla státusz. A fiam jobbat érdemel.
– Akkor vegyen el téged – mondtam halkan, szinte gyengéden.
A szeme felizzott.
– A játék még nem ért véget.
– Tévedsz – feleltem. – Mostantól senki sem hisz neked.
Kimentem.
Eltelt néhány hét
Hallgattunk róla. Mindenkinek „allergiás reakciót” meséltünk.
De Ethan néha rám nézett úgy… mintha kérdezni akarna… és félne.
És én néha megkérdeztem magamtól:
Ha nem cserélem fel a poharakat… vajon megittam volna? Engedtem volna, hogy elpusztítson?
A levél
Három hét múlva levél érkezett.
Egyszerű boríték. Egy lap.
„Neked kellett volna innod. A játék elkezdődött. Veszíteni fogsz.”
Nem volt aláírva.
De ismertem a kézírást.
Caroline.
A támadás
Két nap múlva Ethan cégéhez névtelen feljelentés futott be. Pénzügyi csalás. Sikkasztás.
Éjszakákon át nem aludt. Pánikolt.
Tudtam, ki áll mögötte.
Amikor szembesítettem Caroline-t, meg sem próbálta tagadni.
– Figyelmeztettelek – mondta higgadtan. – A fiamat védem.
– Úgy, hogy tönkreteszed?
– Ő túléli. Te nem.
A hidegvérűsége jéggé dermesztett.
Akkor jöttem rá — nem csak gyűlöl.
Azt akarja, hogy eltűnjek.
– Az anyám? – kérdeztem hirtelen.
A szemöldöke megemelkedett. – Ethan nem mondta el? Furcsa.
– Mit?
Közelebb hajolt: – Kérdezd meg tőle a nőről, aki felnevelte. A szobalányról, aki eltűnt. A kislányról, akit elküldtek.
Elborzadtam. – Hazudsz.
– Tényleg? – suttogta. – Nézz fel a padlásra.
Aznap éjjel belopóztam a régi házba.
Thomas szó nélkül beengedett — mintha tudta volna.
A padlás por és titkok szaga volt. Dobozok halk feliratokkal.
Egy láda.
Gyermekrajzok. Egy baba. És — fényképek.
Caroline a csecsemő Ethannel.
A következő — egy fiatal nő vele. Szobalányi egyenruhában. Sötét hajjal. Barna szemmel.
Az én arcom.
A felirat:
„Marian — 1998”.
A következő — ugyanaz a nő csecsemővel.
Velem.
Reggel Caroline-hoz mentem.
– Ki Marian?
Az arca rezzenéstelen maradt.
– Az anyád.
A világ megdőlt.
– Itt dolgozott. A férjem szeretője volt.
Megrendültem. – Nem…
– Teherbe esett. Elküldtük. Meghalt, mikor téged szült.
Levegőt sem kaptam.
– Tudtad, hogy én…
– Ethan féltestvére vagy – fejezte be halkan.
A világ összeomlott.
Amikor mindezt elmondtam Ethannek, egyre sápadtabb lett.
– Emlékszem rá… – suttogta. – Énekelt nekem esténként.
– Ő volt az anyám – mondtam.
Sírt.
Másnap Caroline vacsorára hívott.
Az asztalon három pohár pezsgő állt.
– A családra – mondta halkan.
Nem mozdultunk.
És ő megértette.
A mosolya megrebbent. – Mindent értetek tettem.
Ethan megkérdezte: – A szeretet nevében? Vagy a hataloméban?
A szeme megtelt könnyel. – A fiam nevében.
A csend fájt.
Letette a poharat. A kezei remegtek.
– Azt hiszem… ennyi volt.
Néhány órával később a kórház hívott.
Ezúttal nem tudták visszahozni.
Egy évvel később
Elköltöztünk. Új életet kezdtünk.
Nem beszélünk azon az éjszakán történtekről. Sem arról, hogy Caroline mit tölthetett a pohárba.
Néha úgy érzem — öngyilkosság volt.
Néha — bűnvallomás.
Néha — beteg szeretet.
Az új házban még mindig kerülöm a pezsgőt.
De az évfordulón Ethan hozott egyetlen pohárral.
Töltött, elém tette, és azt mondta:
– A családra — arra, amit mi alkotunk.
Ittunk.
És hosszú idő után először a buborékoknak nem volt félelmetes illatuk.
Hanem a szabadságé.