Minden azzal a rejtélyes terhességi esettel vette kezdetét, amelyet egy szigorúan őrzött, 24 órás felügyeletet biztosító pszichiátriai klinikán fedeztek fel. Az egészségügyi személyzet eleinte adminisztrációs hibának vagy egy orvosi csodával határos kivételnek hitte a dolgot, ám a helyzet súlya hamarosan vitathatatlanná vált. Sorra estek teherbe azok a súlyos diagnózissal kezelt női páciensek, akik sem jogilag, sem fizikailag nem álltak készen az anyaságra. Miközben az érintettek teljesen magukba zárkóztak és mereven elzárkóztak a válaszadástól, a látogatási naplók, a műszakbeosztások és a biztonsági kamerák felvételei makulátlan rendről tanúskodtak – semmilyen szabályszegésnek nem volt nyoma.
Ahogy a klinika falai között terjedő botrány híre szájról szájra járt, a személyzetre mázsás nyomás nehezedett: minden alkalmazottat vallatásoknak, belső ellenőrzéseknek és pszichológiai teszteknek vetettek alá. A gyanú egy ponton az egyik ápolóra terelődött, ám miután kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a kérdéses időszakban szabadságon volt, tisztázták a vádak alól. Ezzel egy időben a többi beteg felől érkező, „éjszakai sétákról”, „nem figyelt titkos kertekről” és „régi idők szerinti randevúkról” szóló zavaros marsi mormolások felkeltették a vezetőség figyelmét. Az orvosok, akik ezen ismétlődő kijelentéseket eleinte puszta téveszméknek hitték, elhatározták, hogy rejtett kamerákat telepítenek a kert sötét, eldugott sarkaiba, hogy végére járjanak a dolognak.
A kamerák kihelyezése után a klinika teljes területén átfogó kutatás indult, és egy ritkán használt, elhagyatott zónában, a dús levélzet alatt egy régi, fém csatornafedélre bukkantak. A fedél alatt egy hivatalos tervrajzokon nem szereplő, vélhetően még a háború előtti időkből fennmaradt titkos alagút húzódott, amely egyenesen a férfi részlegre vezetett. A rejtett kamerák felvételei pedig valósággal sokkolták a kórház vezetőségét: a két különálló részleg páciensei az éjszaka leple alatt, a személyzet tudta nélkül ebben az alagútban találkoztak. Diagnózisaikkal és a belátható következményekkel mit sem törődve, teljesen ellenőrizetlenül olvadtak egymásba.
A botrány kirobbanását követően a klinika igazgatósága gyökeresen átírta a biztonsági protokollokat: a titkos alagutat betonozással végleg lezárták, a kertbe való kijárást pedig szigorú korlátok közé szorították. A férfi és női részlegek közötti mindennemű kapcsolatot teljesen felszámolták, és csak rendkívül ritka, kizárólag orvosi javaslatra és szigorú személyzeti kíséret mellett zajló, ellenőrzött találkozókat engedélyeztek. A várandós női betegeket – a helyzetüknek megfelelő, speciális orvosi ellátás biztosítása érdekében – rehabilitációs központokba, szociális intézményekbe vagy az ellátásukat vállalni tudó hozzátartozók gondozásába adták át.
Miután az eset kiszivárgott a sajtóba, a közvélemény élesen kettészakadt: az egyik tábor súlyos mulasztással és hanyagsággal vádolta a kórház vezetőségét, míg a másik oldal amellett érvelt, hogy a betegektől megvonták az emberhez méltó élethez való alapvető jogot. A kórház a hatalmas krízis után a legmagasabb szintre emelte a biztonsági intézkedéseket, ugyanakkor új terápiás programokat is kidolgozott, hogy a páciensek érzelmi szükségleteit biztonságos és ellenőrzött keretek között tudják kielégíteni. A történtek fájdalmas mementóként szolgáltak a világ számára: bármilyen vastag falakat is emelünk, a pszichiátriai intézetek zárt világa mögött is egy összetett, megfékezhetetlen és lüktető emberi élet áramlik tovább.