A nagymama elesett az üzlet közepén. Mindenki csak nézte, és csak egy kislány állt meg, hogy segítsen neki.

Belépett az üzletbe, egy régi sétabotjára támaszkodva.
Minden lépése fájdalmat hozott a hátába, de ő nem volt az a fajta, aki visszavonul.
Kilencvenévesen is úgy gondolta, hogy önállónak maradni: becsület dolga.

A hideg járólapon csikorogtak a cipőtalpai, ahogy lassan haladt a polcok között.
Fején kifakult kendő, kezében bevásárlólista, amit reszketeg kézzel írt.
Kenyér, egy kis vaj, tej.
A legegyszerűbb dolgok.
Minden gondosan kiszámolva az utolsó nyugdíjából.

Levett néhány terméket, sokáig nézte az árcédulákat, majd halkan sóhajtva visszatette.
Arcán fáradtság, szemében beletörődés.
Megszokta már a magányt, megszokta, hogy az öregeket senki sem veszi észre.

A tömeg sietett körülötte — kocsik csörömpöltek, valaki vitatkozott a pultnál, más hangosan beszélt telefonon.
Senki sem vette észre, amikor megbotlott.

A bot kicsúszott a kezéből.
Törékeny teste megingott — és elesett.

— Ah… Istenem… — szakadt ki belőle halkan, amikor a fájdalom átszúrta a lábát.

Egy pillanatra néhány vásárló odanézett. Aztán elfordult.
Valaki elmosolyodott. Más egyszerűen kikerülte, mintha csak a padló része lenne.

A nagymama megpróbált felállni. Kezével feltolta magát, rátámaszkodott a térdére — és újra összeesett.
Ujjai remegtek. Ajkai hangtalanul mormoltak valamit — talán imát, talán könyörgést.

— Segítsen… — lehelte alig hallhatóan.

De senki sem jött.
Egy fiatal férfi elővette a telefonját, és filmezni kezdett. „Tartalom” — vigyorgott, megnyomva a felvétel gombját.

Az idős asszony a kijárat felé kúszott. Lassan, a padlót kapaszkodva.
A bot mellette koppant, mint egy metronóm.
Minden mozdulatába kétségbeesett erő kellett.
A körülötte lévők pedig csak félreálltak.
Valaki lesütötte a szemét, más úgy tett, mintha sietne.

Ő csak egy dologra gondolt — eljutni valahogy a kijáratig.

És akkor előtte megjelent egy pár apró, rózsaszín tornacipő.
A nagymama felnézett — előtte egy ötéves forma kislány állt, plüssmackóval a kezében.

A kislány leguggolt, és halkan megkérdezte:

— Nagyi… fáj? Miért sírsz?

Az öregasszony nem tudott azonnal válaszolni — gombóc szorította a torkát.
Csak bólintott, és megpróbált mosolyogni.

— Hol van az anyukád, kicsim? — suttogta.

— Ott, — mutatott a kislány, majd gondolkodás nélkül megfogta az idős asszony kezét. — Ne félj. Segítek neked.

A kislány anyja észrevette a jelenetet, és odaszaladt.
— Anya, — mondta a kislány, — neki fáj, segíts neki.

Az anya zavarodottan leguggolt, segített az asszonynak felállni, és leültette a kijárat melletti padra.
Szólt az üzletvezetőnek, hívta a mentőket.

Amíg a mentők megérkeztek, a kislány nem engedte el a nagyi kezét.
— Minden rendben lesz, — suttogta. — Most már senki sem hagy magadra.

Amikor a mentők elvitték az idős asszonyt, különös csend ereszkedett az üzletre.
Az emberek, akik még pár perce elfordultak, most nem merték egymás szemét nézni.

Senki sem szólt.
Mert mindenkit elöntött a szégyen.

És csak egyetlen kislány mutatta meg, mit jelent az igazi emberség.
Ő nem ment el mellette.
Csak észrevette — és kinyújtotta a kezét.