A St. Jude-birtok hatalmas, márványfalú kápolnáját a liliomok nehéz illata és a felső tízezer visszafojtott moraja töltötte be. Arthur Vance-t, a saját erejéből lett milliárdost, akit legalább annyira ismert különcsége, mint a vagyona, éppen végső nyugalomra helyezték egy fényesen csillogó, polírozott mahagóni koporsóban, amelyet lágy csillárfény vont be. Özvegye, Eleanor az első sorban ült, hibátlan fekete selyembe burkolózva, arca az elegáns, kontrollált gyász maszkját viselte. Mellette, egy üres szék mellett, Arthur hatalmas és rendíthetetlenül hűséges német juhásza, Buster állt. Az egész reggeli szertartás alatt a kutya mozdulatlan maradt, némán őrizve elhunyt gazdáját, miközben a tucatnyi előkelő vendég végső búcsút vett.
Ám éppen amikor a pap felemelte kezét, hogy elmondja az utolsó áldást, a temetési csend darabokra tört. Buster hirtelen előretört, karmai vadul csikordultak a márványpadlón, ahogy nekirontott a zárt koporsónak. Az állat vad, kétségbeesett ugatásba kezdett, amely visszhangként verte vissza a boltíves mennyezet. Elülső mancsaival a fényezett fát tépte, fogait kivillantva, teljesen figyelmen kívül hagyva a személyzet pánikba esett parancsait. A rémült vendégek zihálva húzódtak vissza a padsorokba, miközben két biztonsági őr próbálta elrángatni az állatot, de Buster meg sem moccant, sőt vadul odakapott mindenki felé, aki a szentély közelébe lépett.
Fagyos suttogás futott végig a zsúfolt termen, ahogy mindenki az állat különös viselkedését figyelte. Buster nem egyszerűen hisztériázott: fülei hátracsapva, izmai feszesen megfeszülve, tekintete pedig rendíthetetlenül a nehéz fedélen nyugodott. Mintha tudta volna, hogy odabent valami tagadhatatlan van—valami mozgó, valami élő. Eleanor arcáról teljesen eltűnt a vér, miközben figyelte a kutya kétségbeesett kaparását. Egy fojtogató felismerés szorította össze a torkát, felülírva minden döbbenetét és a társadalmi szabályokhoz való ragaszkodását. Szíve őrülten vert, felállt, átvágott a reszkető pap mellett, és remegő kézzel, lassan a koporsó felé indult.
A teremben halálos, lélegzetvisszafojtott csend lett, ahogy Eleanor elérte a koporsót, ujjai a hideg fémzárakra kulcsolódtak. Egy utolsó, szinte elviselhetetlen erőfeszítéssel felnyitotta a nehéz fedelet, és feltárult az igazság. Arthur nem volt halott: szeme tágra nyílt a pániktól, mellkasa hevesen emelkedett, ahogy levegő után kapkodott egy ritka, fel nem ismert kataton állapotból ébredve, amely tökéletesen utánozta a halált. Eleanor arcán nem a gyász, hanem a borzalmas felismerés ült, milyen közel jártak egy tragédiához. A jelenet záró képe Eleanor dermedt, rémült arcát mutatta közeli plánban, miközben Buster, felismerve, hogy gazdája biztonságban van, egy utolsó, győzedelmes ugatást engedett ki a döbbent csendbe.