A reggel szokásosan telt. A város ébredezett a saját ritmusában: autók suhantak, dudák szólaltak meg, állandó zaj lengte be az utcákat. A nap éppen csak kezdett felkelni, fénye átszűrődött a szélvédőn, aranyló, lágy fénybe borítva az autó belsejét. Ő a zöld lámpára várt, könyökét a kormányra támasztva, tekintetét céltalanul jártatva körbe. Egy átlagos nap. Semmi nem utalt rá, hogy emlékezetessé válik. De valami felkeltette a figyelmét.
A gyalogátkelő szélén, a fekete aszfalton, mintha egy vékony, sötétzöld zsinór heverne. Talán nedves volt. Finoman mozdult, mintha a szél lökdöste volna. Eleinte nem tulajdonított neki nagy jelentőséget — mindig vannak tárgyak az utcán.
Ám egy pillanat múlva a „zsinór” életre kelt. Lassan, de határozottan mozgott, élő, szokatlan mozdulatokkal. Szíve hirtelen kihagyott egy ütemet: egy kígyó volt. Hosszú, sötét olívazöld test, enyhén háromszögletű, lapított fejjel. Egyenesen a forgalmas sáv felé haladt, ahol az autók álltak. Bőre felborzadt, noha a szélvédő és a fém megvédte a veszélytől. Pislogott, próbálva meggyőzni magát, hogy téved: „Ez nem lehet… nem Texasban vagyunk, és nem az esőerdőben…” De a kígyó valóságos volt. Élő. Minden mozdulatában biztos.
A kereszteződésben emberek is voltak: egy nő babakocsival, egy idős férfi szatyorral, egy gyerek hátizsákkal. Senki sem vette észre a veszélyt. Mindenki a zöldre várt, ahogy mindig. A másodpercek végtelennek tűntek. Végül a lámpa zöldre váltott, a gyalogosok elindultak. A nő azonnal lépett a babájával. Ő nem gondolkodott. Még idő sem volt gondolkodni. Olyan gyorsan ugrott ki az autóból, hogy majdnem becsípte az ajtó. —Állj! —kiáltotta erővel, megfordítva a környező autók sofőrjeinek figyelmét. A nő összerezzent, a babakocsi megállt.
A földre mutatott. A kígyó már majdnem a nő lábát érintette. Az idős férfi elsápadt. A gyerek mozdulatlan maradt, mint egy szobor. Egy pillanatra halálos csend borult a kereszteződésre. Valaki suttogta: —Istenem… A kígyó lassan felemelte a fejét. Az a tekintet örökre bevésődött az emlékezetébe. Lapos, fekete, ősi szemek, mintha mindent átlátnának. A helyzet veszélyes volt. Egy hirtelen mozdulat és támadott volna. Közel menni sem volt biztonságos. Menekülni már késő volt. Akkor csak egy dolgot tehetett. Megfogta a kocsiban lévő biztonsági övet — masszív, erős bőr — és kinyújtott kézzel óvatosan igyekezett a kígyót a járda felé terelni anélkül, hogy hozzáérne. Mozdulatok lassúak voltak, mintha víz alatt lennének. A kígyó felkunkorodott, sziszegett, de fokozatosan visszatért a fűhöz.
A gyalogosok mozdulatlanok maradtak, mintha féltek volna felborítani a finom egyensúlyt. Végül a kígyó elrejtőzött a bokrok között egy jelzőtábla mellett. Olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent. Csak ekkor lélegeztek fel az emberek. A nő magához ölelte a gyermekét. Az idős férfi megtörölte a homlokát, pedig hűvös volt. A gyerek suttogta: —Mi volt ez? Ő egyszerűen visszaült a kormányhoz. Csak amikor becsukta az ajtót, kezdett remegni a keze. Teste hirtelen értette meg, mi történt. Néha a veszély közelebb van, mint hisszük. És néha minden három másodperc és egyetlen lépés alatt dől el.