Alison Lapper phocomeliával született, amely miatt karjai hiányoztak, lábai pedig részben fejlődtek ki. Az orvosok „bonyolult esetnek” nevezték, családja szégyenforrásnak tartotta, az intézmények pedig javítandó testként tekintettek rá. Már korán azt hallotta, hogy képtelen lesz önállóan élni, dolgozni, szeretetet találni, és legfőképp anyává válni. Alison azonban nem fogadta el ezeket a korlátokat; minden egyes nehézséget kihívásként értékelt. Úgy döntött, hogy életét nem bizonyítási kényszerből éli, hanem azzal a céllal, hogy szájával fessen, írjon és alkosson, lassan átalakítva a művészetet az önrendelkezés és az intézményi életből való menekülés eszközévé.
Alison Lapper művészet iránti elkötelezettsége végül az egyetemekhez és a szakmai elismeréshez vezetett, melynek csúcspontja a Royal Academy of Arts tiszteletbeli helye volt. Minden orvosi előrejelzéssel ellentétben a lehetetlen megtörtént: Alison teherbe esett. Bár a gyermek apja, egy volt partner, megtagadta az apaság elismerését és fia életében való részvételt, Alison úgy döntött, nem hozza nyilvánosságra a nevét, mondván, számára nem az magyarázat, hanem a szeretetteljes gyermeknevelés a fontos. 1999-ben megszületett fia, Parys Lapper, akit egy rendkívüli erővel, méltósággal és elszántsággal bíró anya nevelt, annak ellenére, hogy fizikai korlátokkal élt.
Parys felnevelése hihetetlen bátorságot igényelt, hiszen minden napi szükséges feladat – etetés, öltöztetés, ölelés, oktatás – karok vagy kezek használata nélkül, de rendíthetetlen szívvel történt. Alison története 2005-ben vált univerzális szimbólummá, amikor Marc Quinn szobrász örökítette meg őt az „Alison Lapper Pregnant” című monumentális alkotásban. A gigantikus, büszke, végtagok nélküli kismama alakját London Trafalgar térén állították ki.
Hónapokon keresztül milliók csodálták a szobrot, amely alapjaiban kérdőjelezte meg a társadalmi felfogást a fogyatékosságról és az anyaságról. Az alkotás egyértelműen a hatalom és nem a törékenység szimbólumaként jelent meg, bizonyítva, hogy az anyaság nem „tökéletes” testek kiváltsága, hanem alapvetően akarat, felelősség és szeretet kérdése. E nyilvános bemutató révén Alison Lapper személyes önrendelkezési útja felerősödött, csendes, de erőteljes cáfolata lett mindazoknak, akik valaha azt mondták neki, soha nem fog sikerrel járni.
Alison Lapper élete kezdetben fizikai korlátok és alacsony elvárások között zajlott, mégis egy erőteljes műalkotássá és az önrendelkezés kézzelfogható példájává alakította. Története továbbra is hatásosan emlékezteti a világot egy egyszerű, de hatalmas igazságra: egy ember értékét nem az határozza meg, milyen testben él, hanem az a belső erő, méltóság és akarat, amellyel választja az életet, a szeretetet és a világ számára való hozzájárulást.