A kislány nem egy modellt választott milliárdos apjának, hanem egy egyszerű szobalányt. Ezzel örökre megváltoztatta a gazdag férfi életét.
A Lancaster-kastély folyosóin döbbent visszhang futott végig. Richard Lancaster milliárdos, akinek nevét gazdasági magazinok címlapjai hirdették, mozdulatlanná dermedt — nem hitt a fülének. Hozzászokott ahhoz, hogy vállalatokat irányítson, piacokat jósoljon, döntéseket hozzon, amelyek cégek sorsát határozzák meg. De most egy olyan kihívással állt szemben, amelyre semmilyen üzleti terv nem készítette fel.
Hatéves lánya, **Amélie**, a terem közepén állt — apró, kék ruhában, kezében egy plüssnyuszival. Komoly tekintetével és előrenyújtott kezével egyetlen pillanat alatt romba döntötte a gondosan megtervezett estét.
— **Őt választom** — mondta a kislány, Klárára mutatva, a fekete ruhás, fehér kötényes szobalányra.
A levegő megfagyott.
Körülöttük tucatnyi hibátlan modell állt — magas, káprázatos, elbűvölő nők, akiket azért hívtak meg, hogy Amélie segítsen apjának új társat választani. Három évvel a felesége halála után Richard úgy érezte, a lánynak anyára, neki pedig státuszához méltó nőre van szüksége.
Arra számított, hogy a gyermeket elbűvöli a szépség és a csillogás. De Amélie nem a ruhákat és a gyémántokat nézte. Ő azt a nőt választotta, aki esténként meséket olvasott neki.
Klára elsápadt.
— Én?.. Kisasszony, bizonyára tévedsz…
De Amélie megrázta a fejét.
— Nem. Te kedves vagy. Szeretsz engem. Azt akarom, hogy te legyél az anyukám.
A teremben halk nevetések hallatszottak, tekintetek cikáztak Klára és a milliárdos között. Richard azonban nem nevetett. Csak állt, és próbálta felfogni, amit hallott.
Aznap este a ház tele volt suttogással. A konyhában pletykák, a sofőrök a garázsban vitatták az esetet. A meghívott hölgyek gyorsan távoztak — cipősarkuk visszhangzott a márványon, mint egy elbukott estély utolsó hangjai.
Richard éjjel az irodájában maradt, kezében brandys pohárral. „**Őt választom.**” — visszhangzott újra és újra a fejében.
Nem értette: miért vonzódik a gyermeke, aki a luxus közepette nőtt fel, egy egyszerű, rang és ambíció nélküli nőhöz?
Reggel Amélie határozottan ült le a reggelihez.
— Ha Klára elmegy, én többé nem beszélek veled — jelentette ki.
Richard megdöbbent.
— Kicsim, te nem érted — próbálta magyarázni. — Ez a világ nem ilyen egyszerű.
— Akkor én nem akarok a te világodban élni — felelte Amélie makacsul.
Klára a háttérben állt, zavartan gyűrögetve a szoknyáját.
— Kérem, uram, ne haragudjon. A kislány csak hiányolja az édesanyját…
— Te semmit sem tudsz az én világomról — vágta rá Richard keményen.
De attól a naptól kezdve figyelni kezdte őket.
Látta, ahogy Klára befonja Amélie haját, türelmesen hallgatja meséit, letörli a könnyeit, és megnevetteti, amikor senki más nem tudta. A ház, ahol addig a hideg elegancia uralkodott, életre kelt. A kislány nevetése újra zengett, szeme újra ragyogott.
Klára nem viselt drága parfümöt, de belőle áradt a melegség és a nyugalom illata. Nem tündökölt bálokon, de olyasmit adott, amit senki más nem tudott: szeretetet.
És Richard először tette fel magának a kérdést: **feleséget keres magának, vagy anyát a lányának?**
A fordulópont egy jótékonysági esten jött el. Richard elvitte Amélie-t, hogy megmutassa neki a társasági életet. De amíg partnereivel beszélt, a kislány eltűnt.
A desszertasztalnál találta meg — sírva, egyedül.
— Azt mondták, nincs anyukám — zokogta.
Mielőtt válaszolhatott volna, Klára megjelent, és gyengéden átölelte.
— Dehogy nincs, kicsim. Az anyukád fentről vigyáz rád. És amíg ő ott van, én itt leszek melletted.
Richard állt és hallgatta őket. Valami a lelkében megmozdult.
Attól az estétől kezdve nem vitatkozott többé. Többé nem a kötényt, hanem a nőt látta. Nem a szolgálót, hanem az embert.
A ház megváltozott — melegebb, élőbb lett. Richard azon kapta magát, hogy várja az estéket, amikor hallhatja Klára és Amélie nevetését.
Egy este Amélie odasúgta:
— Apa, tudod, hogy Klára az igazi, ugye?
Richard elmosolyodott.
— Biztos vagy benne?
— Anyu az égen is tudja — felelte egyszerűen a kislány.
Hónapok teltek el. Richard tudta, hogy a döntést már régen meghozta.
Egy őszi napon a kertbe hívta Klárát, ahol a levelek halkan zizegtek a lábuk alatt.
— Bocsánatot kell kérnem — mondta. — Téged igazságtalanul ítéltelek meg.
— Nem kell, uram — rázta meg a fejét a nő. — Az én helyem itt van, hogy segítsek.
— Igen — felelte Richard. — De úgy érzem, a helyed **mellettünk** van.
Klára felnézett, könnyek csillogtak a szemében.
— Ön… komolyan mondja?
— Amélie jól választott. Leszel a családunk része?
A balkonról felcsattant egy boldog kiáltás:
— Ugye megmondtam, apa!
Az esküvő csendes volt, minden pompa nélkül. Csak hárman voltak — ő, Klára és a ragyogóan boldog Amélie.
Amikor Richard megfogta Klára kezét, megértette: minden gazdagság ellenére most először **igazán gazdag**.
Amélie a karjukba bújt, és halkan suttogta:
— Látod, anyu? Tudtam, hogy ő az igazi.
Klára mosolyogva, könnyein át felelte:
— Igen, kicsim. Te mindig tudtad.