A kisfiú elaludt, átölelve a juhászkutyát, mit sem sejtve arról, mi fog történni. Reggelre a szülei olyasmit láttak, amitől majdnem megőszültek.

— Áron, óvatosan, ne nyomd meg Bartát, — szólt rá kissé élesebben, mint szerette volna, Zsolt.

A hároméves kisfiú nem válaszolt. Csak még szorosabban ölelte az óriási német juhászt, arcát a sűrű bundába fúrva. A szürke pizsamanadrág, amin sárga autók voltak, felcsúszott a térdére, apró kezei pedig makacsul szorították a kutya nyakát.
Barta mozdulatlan maradt. Csak a farka végével ütögette ritmikusan a kanapét — nyugodtan, magabiztosan, mintha tudta volna, hogy a kisfiú karjaiban van a világ legbiztonságosabb helye.

— Már megint ugyanaz… — sóhajtott fel fáradtan Zsolt, miközben a halántékát dörzsölte.

A konyha felől megjelent Anna. Haja laza kontyba volt tűzve, szemei alatt sötét karikák húzódtak a kialvatlanságtól.

— A kiabálás nem segít — mondta halkan. — Csak megijeszted.

— De hát az ágyban kellene aludnia, nem a kutyához tapadva — morogta Zsolt ingerülten.

— Lehet, hogy az ágy üres neki Barta nélkül — válaszolta Anna csendesen. — És nélkülem is.

Zsolt csak egy pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

A nappali csatatérre hasonlított — játékok a földön, mosatlan edények az asztalon, számlák és levelek a kanapé karfáján. Anna felemelt egy borítékot, elkomorodott, majd visszatette.

— Áron, menjünk az ágyikóba, jó? — próbálta gyengéden Zsolt.

— Nem — motyogta a kisfiú a kutya bundájába. — Én Bartával alszom.

Anna leguggolt mellé, óvatosan megérintve a vállát.

— Kicsim, apának igaza van. Barta maradhat melletted, de te feküdj az ágyba.

— Nem! Anya mondta, hogy Bartát is vigyem! — kiáltotta Áron, még szorosabban ölelve a kutyát.

Barta nem mozdult. Csak lehunyta a szemét, mintha egyetértene.

— Elkényeztetted — mondta Zsolt élesen. — Hozzánk kellene kötődnie, nem a kutyához.

— Ne merj így beszélni! — lobban fel Anna. — Ha nem lenne Barta, egyáltalán nem aludna! Nem látod, hogy úgy kapaszkodik belé, mint az utolsó dologba, ami az anyjára emlékezteti?

A levegő megfagyott. Zsolt elfordította a tekintetét, és halkan mormolta:

— Barta nem az anyja.

A kutya halkan felsóhajtott, és megnyalta a kisfiú homlokát.

Így teltek a napok és éjszakák — veszekedésekkel, fáradtsággal és az örök mondattal:
**„Bartával alszom.”**

— Még öt perc, és alvás, jó? — könyörgött Anna fáradtan.

— Anya mondta, hogy vigyázzak Bartára — felelte Áron.

A szavak, mint egy kés, úgy vágtak. Anna elsápadt, Zsolt lehajtotta a fejét.

— Legyen, ahogy akarja — morogta végül, és becsapta a hálószobaajtót.

Később, a sötétben fekve, halkan megszólalt:

— A kutyát választja, nem engem.

— Talán mert a kutya soha nem kiabál vele — suttogta Anna.

Zsolt nem válaszolt.

Két héttel később hatalmas vihar tört ki. A szél üvöltött, az eső kopogott az ablakon. Éjszaka Zsolt furcsa csendben ébredt. Nem hallott semmit — se zörgést, se lépteket, se karmok kopogását.

Felugrott és a nappaliba rohant.

Áron és Barta ott feküdtek — mint mindig. A fiú átölelte a kutyát, arcát a nyakához szorítva. De a mellkasuk nem mozdult.

— Áron?.. — remegett meg a hangja.

Csend.

— Anna! — kiáltása visszhangzott a házban.

Felesége berohant, arca elsápadt.

— Nem… Istenem, nem!

Zsolt rázta a fiút, aztán a kutyát. Semmi.

— Hívd a mentőt! — üvöltötte. — Nem lélegzik! A kutya sem!

A szirénák percek múlva hasították ketté az utcát. A mentők berohantak.

— A gyerek eszméletlen! Valószínűleg szén-monoxid mérgezés! A kutya is érintett!

Áron öntudatlanul is szorosan kapaszkodott Bartába. A kezeit erővel kellett szétfeszíteni.

— Maszkot! Gyorsan! — kiáltotta az orvos.

— Van pulzusa! Gyenge, de van! Visszük!

— És a kutya?! — ordított Zsolt.

A mentős csak megrázta a fejét.

A kórházban minden kiderült.

— A fiúnak súlyos szén-monoxid mérgezése van — magyarázta az orvos. — A kanapé mellett volt a gázmelegítő, igaz?

Zsolt bólintott, elsápadva.

— Szivárgás történt. Ők belélegezték. A kutya valószínűleg közelebb feküdt a forráshoz, és felfogta a mérget. Gyakorlatilag a testével védte a gyereket.

Zsolt mintha gyomorszájon vágást kapott volna.
**Barta meghalt, miközben megmentette a fiát.**

Később az orvos halkan kijött, és csak ennyit mondott:

— Mindent megtettünk.

Anna az arcát a kezébe temette. Zsolt odalépett Barta testéhez, lehunyta a szemét, és suttogta:

— Jobban szerettél, mint én valaha tudtam. És most a fiam él, mert te meghaltál.

Hajnalban Áron felébredt.

— Hol van Barta? — kérdezte rekedten.

Anna mellé ült.

— Megmentett téged, kicsim. Ő volt a legbátrabb.

— Hozd ide… kérlek — suttogta a fiú.

Zsolt magához ölelte, könnyeit nyelve.

— Most már az égen van, Áron. De mindig veled marad.

Mindhárman sírtak — azért, aki egy pillanatig sem habozott, hogy életét adja.

Évek teltek el. Áron felnőtt, de minden rajzán ott volt egy kutya.
És amikor vihar támadt, néha még mindig a sarokba nézett, ahol egykor a kanapé állt, és halkan mondta:

— Barta nem félt volna.

Zsolt a garázsban őrizte a régi nyakörvet. Néha éjszaka elővette, és csak annyit suttogott:

— Köszönöm, barátom.

Új kutya soha nem került a házba. Nem azért, mert nem akarták — hanem mert tudták: **Bartát nem lehet pótolni.**

Ő nem csak egy állat volt.
Ő volt a szeretet, a hűség, és annak bizonyítéka, hogy egy kutya szíve néha tisztább, mint az emberé.

És amikor valaki megkérdezte Áront, miért nincs kutyája, mindig ugyanazt felelte:

— Nekem már volt a legjobb. Ő odaadta az életét értem. Másikra nincs szükség.