A történetmesélő, egy szívsebész, először hatéves korában találkozott Owennel, egy apró, udvarias fiúval, aki súlyos, veleszületett szívhibával küzdött. Egy sikeres, életmentő műtét után a doktor döbbenten tapasztalta, hogy Owen szülei eltűntek, aláírták a távozási papírokat, és egyszerűen magára hagyták a kórházban. A rideg felismerés, hogy valaki ilyen módon képes feladni a gyermekét – legyen az félelemből, adósság miatt, vagy mert „törött emberek” voltak – sokkoló volt. Aznap este a sebész mindent elmesélt feleségének, Norának. Nora látta Owen kétségbeesett helyzetét, és saját évek óta sikertelen próbálkozásait, hogy gyermeket vállaljon, majd felvetette, hogy látogassák meg a fiút. Nem tragédiaként látta a helyzetet, hanem lehetőségként arra, hogy megtalálják azt a családot, amire mindig is vágytak, és így szólt: „Talán így kellett történnie.”
A pár látogatásai gyorsan elvezettek a brutális, de szükséges örökbefogadási folyamathoz. Az első hetek nehezek voltak: Owen a földön gubbasztott az ágy mellett, „Doktor”-nak és „Asszonyság”-nak szólítva őket, rettegve a közelségtől, ami egy esetleges újabb elhagyáshoz vezethetett volna. A fordulópont lassan érkezett: először, amikor lázas állapotban elszólta magát, és Norát „Anyának” hívta, aki megnyugtatta, hogy soha nem kell bocsánatot kérnie azért, hogy valakit szeret; később, amikor elesett a biciklivel, és „Apa”-nak kiáltott, teste megkönnyebbülten ellazult, mikor a doktor egyszerűen mellé térdelt.
Owent rendíthetetlen türelemmel és következetességgel nevelték, és a fiúból egy gondolkodó, céltudatos fiatal férfi vált, aki az orvosi pályát választotta, és az ő kórházukban gyermeksebészetre specializálódott. Mély önértékelést tanult meg, tudva, hogy szeretettel és támogatással képes teljes életet élni.
Huszonöt évvel később Owen már kollégája lett nevelőapjának, és együtt dolgoztak az operációs teremben. Pályafutásukat váratlan hír zavarta meg: Nora autóbalesetet szenvedett, és a sürgősségin feküdt. Sietve mentek hozzá, és épségben, de zúzódásokkal találták. Egy ápoló elmondta, hogy egy ismerősnek tűnő nő, aki az utcán élt, kihúzta Norát a kocsiból, és ezzel megmentette az életét. Amikor Owen Norához lépett, a nő szemei az operációs hegére siklottak a nyakán.
A nő levegő után kapkodott, és halkan suttogta a nevét: „OWEN?!” Owen arca elfehéredett. A nő azonnal bevallotta: ő volt Owen biológiai anyja, aki 25 évvel ezelőtt otthagyta őt. Elmondta, hogy apja a hatalmas orvosi adósságok miatt elmenekült, ő pedig úgy döntött, hogy hagyja Owent, mert azt hitte, valaki más jobb életet adhat neki, mint amit ő képes lett volna. Owen reszketve állt, küzdve a múlt traumájával és a jelen valóságával. Könnyek között tisztelte az anyja áldozatát, amiért akkor megmentette az életét, de határozottan kijelentette: „Nincs szükségem anyára… van már egy.” Ugyanakkor, felismerve, hogy a nő éppen Norát mentette meg, lassan kinyújtotta karjait egy bonyolult, fájdalmas öleléshez.
A nő, Susan, bevallotta, hogy minden nap Owenre gondolt, és elmondta, hogy autójában él, és csak a baleset helyszínén állt meg, mert nem tudott újra elfutni. Nora, bár zúzódásokkal, de mindig erős, ragaszkodott hozzá, hogy Susan számára biztosítsanak stabil lakhatást és orvosi ellátást, és így képviselte azt a hitet, hogy a múlt nem határozhatja meg a jövőt. Aznap, hálaadáskor, Susan számára is terítettek az asztalnál. Owen halkan tette az öreg plüss dinoszauruszát a tányérjára. Amikor Nora a „második esélyekre” koccintott, Owen hozzáfűzte: „És azokra, akik maradni döntenek,” így erősítve a megbocsátás és a kegyelem erejét. A sebész ekkor jött rá, hogy nemcsak Owen szívét mentették meg kétszer – egyszer szikével, egyszer szeretettel –, hanem Owen az egész családot a lehető legváratlanabb módon mentette meg, visszahozva biológiai anyját az életükbe egy szinte csodának tűnő karmás esemény által.