Elina királylány mindössze hatéves volt, amikor apja, a király magához hívatta a birodalom legkiválóbb kovácsmestereit, és egy fából meg vasból kovácsolt, súlyos sisakot veretett a kislány fejére. Ezen a különös, rideg maszkon csupán a szemnek és a szájnak hagytak apró réseket, majd az egészet egy vaskos lakat zárta le, melynek kulcsát a király ettől fogva a saját nyakában viselte. Mivel a titok egyetlen őrzője, a királyné néhány hónappal később elhunyt, a kisleány teljesen magára maradt ezzel a rejtélyes kalitkával. Ahogy a palota folyosóin baljóslatú próféciák, eltorzult arcról és átokról suttogó pletykák keltek szárnyra, a némaságba burkolózó hercegnő az üresen kongó termekben, zongoraszóba fojtva élte le a mindennapjait.
Az évek múltával a titokzatosság csak még sűrűbbé vált, ahogy a maszk alá lesni kívánó kíváncsi szolgálókat és kovácsokat egytől egyig száműzték a várból. Az idősödő uralkodó ugyan kijelentette, hogy lánya csakis a menyegzője napján szabadulhat meg a béklyótól, ám a hercegek – tartva a láthatatlan átoktól – sorra elfordultak Elinától. Egészen addig, míg meg nem érkezett a királyságba egy Richard nevű, rangját vesztett, elszegényedett herceg. A fiatalember fittyet hányt a környezete vádaskodásaira, akik hol „trónvadásznak”, hol „őrültnek” bélyegezték; elszántan igent mondott a rejtélyes lányra, és a hatalmas esküvőt az egész birodalom szeme láttára szervezték meg a nagytemplomban.
A szertartás napján a katedrálist zsúfolásig megtöltötték a kíváncsi nemesek a száz meg száz gyertya lobogó fényében; mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mi bukkan elő a vastorzok mögül, amelyben a lány az életét töltötte. Amikor a király az oltárhoz vezette ezüsttel hímzett, hófehér menyasszonyi ruhába öltözött lányát, még a pap hangja is megremegett az izgalomtól. A házassági fogadalmak után elérkezett a leginkább várt pillanat: az agg uralkodó reszkető kézzel emelte le nyakából a kulcsot, és a zárba illesztette. Egy nehéz, fémes kattanás után, ahogy a sisak lassan felemelkedett, a násznép megrettenve hőkölt hátra, egy asszony kezéből pedig a földre hullott a kehely.
A maszk alól ugyanis nem egy szörnyeteg vagy egy eltorzult arc bukkant elő, ahogy azt mindenki sejtette; épp ellenkezőleg, Elina lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Aranyló fürtjeivel, makulátlan bőrével és igéző szemeivel egy angyalra hasonlított – a jelenlévőket azonban mégis egy jéghideg, kifejezéstelen arc látványa dermesztette meg. A hosszú évekre sötétségbe zárt hercegnő tekintetéből kiveszett az öröm, a szikrányi élet is; lelke mintha teljesen elhalt volna, csak a semmibe révedt. A döbbent főtanácsos a királyhoz fordult: „Miért rejtett el a világ elől egy ilyen hibátlan szépséget?”
Az idős király könnyek között roskadt térdre, és így szólt: „Az édesanyja szépsége miatt háborúk dúltak és gyilkosságok történtek; én csupán meg akartam óvni a lányomat ettől a kegyetlen sorsztól.” Ekkor Elina hercegnő, életében először nyilvánosan megszólalva, egyenesen apja szemébe nézett, és így felelt: „Te nem az arcomat rejtetted el, hanem az egész életemet vetted el tőlem.” A fiatal nő az oltárnál hagyta a megrökönyödött vőlegényt és a bűnbánó királyt, majd kisétált a templomból. Néhány nappal később lemondott minden palotabeli jogáról, és messzi földre távozott, hogy egyszerű emberként, szabadon élhessen, végleg eltüntetve a nyomait.