Amikor a fiatal lány minden reggel a tükörbe nézett, ismerős, mégis idegen arc fogadta. A párnájára hullott hajszálak, a reggeli fésülködéskor a kefe fogai közé ragadt tincsek már kínzó emlékeztetővé váltak. Nemcsak a betegséggel, de ezzel a fájdalmas tükörképpel is kimerítő volt küzdeni. Mély levegőt vett, és halkan magának suttogta: „Elég ebből. Ezt el kell fogadnom, hogy túlélhessem.”
Felvette kedvenc pulóverét, majd elindult abba a kis fodrászüzletbe a környéken, ahol évek óta járt – a helyre, amelyet kívülről kemény, tetovált férfiak dolgoztak. Amint belépett, a mester szemei elárulták, hogy valami nincs rendben. A székbe ült, karjait maga köré fonta, és reszkető hangon szólt: „Fiúk, a kemoterápia miatt hullik a hajam. Nem bírom tovább. Kérlek, mindet vágjátok le.”
A fodrászüzletben hirtelen csend lett. A mindig viccelődő, hatalmas férfiak egyszerre elhallgattak. A közeli barátja, a fodrász, némán bekapcsolta a gépet. Amikor az első tincsek a földre hullottak, a lány szíve összeszorult. A hideg levegő érintette kopaszodó fejbőrét, és könnyek áztatták az arcát. Kezeit az arcára szorította, és zokogva mondta: „Uram, a hosszú évek alatt növesztett hajam most eltűnik… annyira fáj!”
Aztán megtörtént az a váratlan dolog, amit egész életében nem fog elfelejteni. A fodrásza, barátja, egy pillanatra leállította a gépet, hozzáérintette a lány vállát, és így szólt: „Ezen az úton sosem vagy egyedül.” Majd újra bekapcsolta a gépet – de most nem a lány haján dolgozott, hanem a saját, sűrű, fekete haján. A lány döbbent tekintete előtt levágta a saját haját is egészen rövidre.
Könnyek között kérdezte: „Mit csinálsz? Miért?”
A fodrász mosolyogva válaszolt: „Ha te harcolsz, én is melletted állok. A haj újra nőni fog, de a barátság és a támogatás mindenek felett áll.”
Abban a pillanatban a lány úgy érezte, hogy a tehetetlenséget hatalmas hála váltotta fel. Amikor a tükörbe nézett, nem a haját látta, hanem a küzdelemben rejlő valódi szépségét, és tudta, hogy ebben a harcban már nem egyedül van.