Ő álomhercegnek tettette magát, én pedig — bűnös tündérnek. Mígnem egy hatéves kislány beengedte az életembe az igazságot, amelynek szaga élesebb volt a kórházi fertőtlenítőnél.
A lakás csendje olyan sűrű volt, hogy szinte meg lehetett fulladni benne. Kint rég kialudtak a fények, Emma pedig még mindig a laptop képernyője előtt ült, befejezve egy újabb designprojektet. Az óra öt perccel tizenegy előtt járt. Újabb éjszaka. Újabb hajtás. Újra egyedül — a tágas, hibátlanul stílusos, de teljesen élettelen lakásban. Férje, Mark, szokás szerint „a barátaihoz ment”. Harmadszor azon a héten.
Fáradtan megdörzsölte gyulladt szemét. „Megint egyedül… Talán tényleg elviselhetetlen vagyok” — gondolta keserűen Emma. A fejében újra és újra lepergett a végtelen veszekedésük, az ő szemrehányásai, Mark jeges hallgatása. Lehet, hogy igaza van? Talán tényleg nehéz együtt élni egy nővel, aki túl sokat követel, és túl keveset bocsát meg?
Emma tehetséges tervező volt, többet keresett, mint amennyit el tudtak költeni. Mark pedig egy évvel ezelőtt „kreatív szabadságra ment” vállalkozása bezárása után — és azóta többnyire a kanapén hevert, játszott, és eltűnt „ügyei miatt”.
— Em, ne nehezedj rám — mondta, fáradtságot színlelve. — Depressziós vagyok. Támogatásra van szükségem, nem szemrehányásra.
Emma újra elhallgatott. Tűrt. Bűntudattal.
Mark telefonja rezdült az asztalon. Emma automatikusan rápillantott: „Sofiától: hiányzol, kedvesem. Mikor látlak újra?”
Valami elszakadt benne. Megnyitotta az üzeneteket. Több száz üzenet, fotók. Nevetés. Csókok. Vallomások. És egy csepp kétség sem. Mark boldog volt — de nem vele.
Amikor felvette a telefont, a vonalban egy nő nevetett.
— Mark, megtaláltam a telefonod — mondta Emma. — És mindent elolvastam.
Csend.
— Emma, várj, mindent elmagyarázok…
— Nem kell. Holnap beadom a válókeresetet.
Két nap múlva hívást kapott a kórházból.
— Lévai asszony, a férjét stroke-kal hozták be. Súlyos az állapota.
Emma azonnal odarohant. Mark mozdulatlanul feküdt, sápadtan, akár a viasz. Az orvos azt mondta, hallhatja őt.
Emma az ágya mellett ült, remegve suttogta:
— Bocsáss meg, Mark. Én tehetek róla. Ébredj fel, kérlek…
Egy hét telt el kétségbeesésben és álmatlan éjszakákban. Emma nem evett, nem dolgozott — minden a várakozásról szólt, hogy Mark kinyissa a szemét.
Egy este egy hatéves kislány copfokkal odalépett hozzá.
— Néni, magahoz jön Mark bácsi? — kérdezte.
— Igen, drágám. Ő a férjem. Nagyon beteg.
A kislány összeráncolta a szemöldökét.
— Beteg? De hiszen járkál! Csak amikor maga elmegy. Tegnap láttam — kávézott és nevetett Zsófi nénivel. Ő bejár hozzá. Aztán amikor visszajön, megint lefekszik és úgy tesz, mintha aludna.
Emma megdermedt. A levegő mintha megállt volna a tüdejében. Nem akarta elhinni. De éjjel mindent ellenőrzött saját szemével.
A kórterem ajtaja résnyire nyitva volt. Belül — nevetés, pohárcsörgés, és Mark hangja:
— Képzeld, azt hiszi, kómában vagyok! Még egy kicsit, és minden vagyon az enyém lesz.
— És ha kiderül? — kérdezte a vörös hajú Sofia.
— Nem derül ki. Ő hülye. Szánalmas.
Emma belépett az ajtón.
— Folytasd — mondta halkan. — Szeretném hallani, hogyan tervezted ezt véghezvinni.
Mark elsápadt.
— Em… mindent elmagyarázok…
— Ne fáradj vele — felelte hidegen, miközben fotózott. — A bírónak magyarázhatod.
Egy hét múlva a válás megtörtént. Mark semmit sem kapott. Sem lakást, sem pénzt.
Emma pedig először hosszú évek után érezte a csendet — élőt, teljeset, nem üresen hallgatót, mint korábban.
Egy nap felhívta egy férfi:
— Üdvözlöm, Thomas vagyok, a kórházban beszélgető kis Lili apja. Ma van a születésnapja, és nagyon szeretné, ha eljönne.
Emma elfogadta. A házban almaillat terjengett, a falakon gyerekrajzok lógtak.
— Lili, ez a néni, Emma! — mondta Thomas mosolyogva.
A kislány odarohant:
— Köszönöm, hogy eljött! Annyira vártalak!
Az ünnep meleg és élettel teli volt. Nevetés, tea, gyertyák.
Később Thomas bevallotta:
— A feleségem meghalt, amikor Lili megszületett. Egyedül maradtunk. És te… mintha visszahozott volna fényt a házba.
Emma mosolygott. Minden megpróbáltatás után ez az este friss levegőt jelentett.
Gyakrabban kezdtek találkozni. Séták, hívások, beszélgetések hajnalig. Nem kellett magyarázkodnia, nem kellett játszania.
— Te csodálatos nő vagy — mondta egyszer Thomas. — Hogyan tudta elveszíteni őt?
— Nem ő veszített el engem — felelte Emma. — Csak végre megtaláltam önmagam.
Néhány hónap múlva összeházasodtak. Lili a kosárkájával az elsők között sétált, boldogan, mint még soha.
— Most már van anyukám! — kiáltotta örömmel.
És minden este, amikor a kislányt takarta, Emma suttogta:
— Köszönöm, hogy elmondtad az igazat, kicsim. Megmentettél engem.
— Én csak nem szeretem, ha a felnőttek színlelik — mosolygott álmosan Lili. — Apa szerint az igazság friss illatú.
Igen. Az igazság friss illatú. Még ha eleinte — fertőtlenítőszagú is.