A szentélyt liliomok nehéz illata és a közös gyász fullasztó súlya töltötte be. Elias a mahagóni koporsó mellett állt, lehajtott fejjel, vállai pedig úgy remegtek, mintha egy összetört szív kontrollálhatatlan rángása rázta volna. A pap hangja monotonon zúgott, egyenletes mormolásként, amely alig nyújtott vigaszt a csendben ülő rokonoknak és barátoknak. Minden tökéletes, tragikus gyász képét mutatta—egészen addig, amíg a csendet egy hang nem törte szét, amely szembement minden természeti törvénnyel. A selyemmel bélelt koporsóból halk, nedves nesz hallatszott, majd egy éles, szaggatott levegővétel, mintha papír szakadt volna fel.
Minden fej az oltár felé fordult, a szemek kitágultak, ahogy a lehetetlen kibontakozott. A nő ujjai, amelyek napok óta hidegen és mereven feküdtek, most lassan megmozdultak a szöveten, ajkai pedig szétnyíltak, felfedve fakóvá vált fogait. Ezután megszólalt egy hang—vékony, levegős rekedtség, mintha a sírból kúszott volna elő: „Ő… megmérgezett engem.” A gyülekezet egyszerre hördült fel, egy közös, ösztönös félelemtől áthatott sóhajjal. Ahogy a visszhang elhalt, a nő keze felemelkedett, remegve, majd egyetlen ujját Elias drága öltönyére szegezte.
Elias nem sikoltott. Nem futott el. Csak sóhajtott egyet—mély, csalódott hangon, amely betöltötte a hirtelen támadt csend űrét. A pap elejtette imakönyvét, a tompa puffanás olyan volt, mint egy lövés visszhangja, de Elias mozdulatlan maradt. Lehajolt, arca alig néhány centire került a feleségééhez, és olyan halkan suttogott valamit, hogy azt csak ő hallhatta. Ahogy a vér visszatért az arcába, és a döbbenet lassan oldódni kezdett, a férfi a rémült tömeg felé fordult, arca pedig fáradt türelem maszkjává vált. „A feleségem egy ritka, átmeneti katalepsziában szenved, amelyet a gyógyszereire adott súlyos reakció okozott” – mondta nyugodtan, pánik nélkül. „Orvos vagyok, és tudtam, hogy ez lehetőség, ezért én készítettem elő a koporsóba helyezés előtt. Gyanítottam, hogy a korábban beadott gyógyszer idézi elő ezt az állapotot.”
A teremben továbbra is dermedt csend uralkodott, a feszültség még mindig szinte tapintható volt, de a közvetlen rémület lassan oldódni kezdett, ahogy a logikus magyarázat teret nyert. Elias óvatosan lehunyta a nő szemét, és halkan suttogott neki egy utolsó megnyugtató szót, miközben az asszony ismét visszasiklott az eszméletlenségbe. Ahogy az orvosi személyzet előrelépett, hogy segítsen, lassan mindenki számára világossá vált, hogy Elias nem vádra mutatott, hanem a saját életjeleit kereste—vagy talán arra a helyre mutatott, ahol az ellenszert rejtette a nő zsebében. Egyetlen óra alatt kétszer is megmentette az életét: egyszer azzal, hogy felismerte a téves diagnózist, amely a krízishez vezetett, és másodszor azzal, hogy megőrizte hidegvérét, miközben a világ a saját pusztulását figyelte. Ez nem a gyilkosság története volt, hanem a tudomány csodája—amely után a jelenlévők azon tűnődtek, tragédia végét vagy egy élet újjászületésének kezdetét látták-e.