Margaret, 65 évesen, egyedüli gyámja lett újszülött unokájának, Lilynek, miután a lánya tragikus módon, közvetlenül a szülés után elhunyt. A fájdalmat tovább fokozta, hogy Lily apja magára hagyta őket, és csak egy cetlit hagyott hátra: „nem erre az életre születtem”. Margaret vállalta a hatalmas felelősséget, és a babát lányára emlékezve Lilynek nevezte el, de az anyagi teher szinte elviselhetetlen volt. Sovány nyugdíját alkalmi munkákkal próbálta kiegészíteni, hogy fedezni tudja Lily kiadásait; teljesen kimerült, és alig tudott talpon maradni. Amikor a legrégebbi barátnője, Carol ragaszkodott hozzá, hogy egy hét pihenésre az ország másik végébe repüljön, Margaret éppen csak össze tudta gyűjteni a pénzt egy olcsó repülőjegyre, kétségbeesetten vágyva egy kis szünetre.
A zsúfolt turistaosztályon, Lilyvel az ölében, Margaret hamarosan újabb megpróbáltatással szembesült: a baba megállás nélkül sírni kezdett. Hiába próbálta megnyugtatni, Lily éles, csillapíthatatlan sírása végigvisszhangzott a kabinban, és dühös pillantásokat, valamint bosszús sóhajokat váltott ki a többi utasból. A helyzet akkor fajult el igazán, amikor a közvetlenül mellette ülő férfi elveszítette a türelmét. Hangosan és kegyetlenül felszólította, hogy „hallgattassa el a gyereket”, majd elrendelte, hogy üljön arrébb, mert nem hajlandó a megvásárolt helyét „egy bőgő csecsemő mellett tölteni”. Megalázva és megtörten Margaret könnyek között felállt, készen arra, hogy a gép végébe húzódjon.
Ám abban a pillanatban, amikor Margaret megfordult, hogy elinduljon, egy hang megállította. Egy tinédzser, aki nem lehetett több 16 évesnél, felállt néhány sorral előrébb. Mintha varázsütés érte volna, Lily sírása azonnal abbamaradt. A fiú mosolyogva felajánlotta Margaretnek a saját business-osztályú ülését, ragaszkodva hozzá, hogy ott sokkal kényelmesebben lesznek, és biztosította, hogy a szülei ezt teljes mértékben meg fogják érteni. Margaret, megrendülve a fiú őszinte kedvességétől, elfogadta az ajánlatot, és a fiú szülei szívélyesen fogadták őket a tágas business kabinban. A kontraszt elsöprő volt; Margaret belesüppedt a széles ülésbe, Lily pedig végre ellazult, és békésen elkezdte inni a cumisüveget. Margaret könnyei immár a határtalan hála miatt csordultak, miközben ráébredt: vannak még emberek, akikben él az együttérzés.
Amíg Margaret pihent, az együttérző tinédzser csendben elfoglalta az ő felszabadult helyét — közvetlenül a kegyetlen férfi mellett. A férfi, aki előzőleg még elégedetten jegyezte meg, hogy „elvitték a bőgő gyereket”, azonnal megdermedt, amikor meglátta új ülés-szomszédját: főnökének fiát. A fiú nyugodtan közölte vele, hogy mindent hallott és látott, és hogy a szülei azt tanították neki: „ahogyan bánsz másokkal, amikor azt hiszed, senki fontos nem figyel — az mindent elárul a jellemedről.” A repülés hátralévő része kínzó csendben telt a férfi számára.
Leszállás után a fiú mindent elmesélt az apjának, aki azonnal és nyilvánosan felelősségre vonta beosztottját a reptéri terminálban. Kijelentette, hogy aki ilyen szándékos kegyetlenséget képes tanúsítani egy küzdő nagymamával és egy ártatlan csecsemővel szemben, annak nincs helye a cégben, mert ez sérti a vállalat értékeit. Nem sokkal később a férfi elveszítette állását.
Margaret számára ez az egész tapasztalat sorsfordító volt. A férfi durvasága majdnem összetörte, és úgy érezte, mintha láthatatlan és kicsi lenne ebben a világban. Ám a fiú és szülei váratlan kedvessége felemelte, és emlékeztette: nem mindenki fordítja el a tekintetét mások szenvedése elől. Margaret erről a repülésről új önbizalommal szállt le, felismerve, hogy az unokája megérdemli azt az embert, aki soha nem hagyná el őt — és hogy az egyszerű együttérzés mindig maradandó nyomot hagy.