Gia és Leila nővérükkel, Norával együtt egy vidám, élettel teli otthonban nőttek fel, ahol a gyerekek nevetése és a testvérek közötti tipikus civódások töltötték meg a mindennapokat. Nora mindössze hét perccel született előttük, mégis nagyon komolyan vette, hogy ő a legidősebb. Amikor konfliktus alakult ki, mindig ő békítette ki őket, és védelmezőként állt mellettük. Ő volt az a ragyogó fény a családban, amely melegséget hozott az otthonukba: bekötötte a cipőfűzőjüket, megosztotta velük az édességét, és megnyugtatta őket, amikor közeledő vihartól féltek.
Minden egy csapásra megváltozott, amikor Nora 11 éves korában megbetegedett, majd meghalt. Olyan fájdalmas űrt hagyott maga után, amely a család egykori örömét is összetörte. A gyötrelmes időszakban az édesanyjuk csendben gyászolt, Gia és Leila pedig egyre inkább eltávolodtak egymástól, és mindketten saját magányukba zárkóztak. Leila keménnyé és zárkózottá vált, míg Gia halk, láthatatlan érzelmi falak mögé rejtette a fájdalmát.
Tíz éven át a születésnapok fájdalmasan emlékeztették őket arra az egyetlen üres székre az étkezőasztalnál, és csak még jobban megmutatták, milyen messzire sodródtak egymástól a túlélő testvérek. Ám a 21. születésnapjukon az édesanyjuk egy megkopott faládikót adott át nekik, amelyet Nora még a halála előtt titokban készített elő, azzal az utasítással, hogy pontosan ezen a napon nyissák ki. A dobozban három külön-külön átkötött csomag feküdt, kifakult szalagokkal. Személyes levelek, gyermekkori emlékek és fényképek rejtőztek bennük. Nora Giának írt levele arra biztatta őt, hogy nyissa meg újra a szívét, és merjen ismét énekelni, míg Leilának szóló üzenetében felismerte a lány mélyen elrejtett fájdalmát és belső erejét. A sorok olvasása lassan lebontotta az évek alatt felhúzott falakat. A két nővér sírva fakadt, és végre kénytelenek voltak beismerni, mennyire hiányzott nekik egymás.
Az utolsó, közös csomagban fényképek, egy papírból készült korona és egy régi kazettafelvétel lapult. Édesanyjuk egy poros magnón lejátszotta a felvételt. Nora fiatal hangja betöltötte a szobát, és gyengéden feloldotta azt a súlyos bűntudatot, amelyet a két nővér gyermekkora óta titokban magával cipelt. Nora elmondta, hogy hallotta, mennyire azt kívánták, bárcsak átvehetnék tőle a helyét, amikor beteg volt, majd emlékeztette őket arra, hogy az ő feladatuk az, hogy teljes életet éljenek, ne pedig az ő hiányának terhét hordozzák. Arra kérte őket, soha ne engedjék, hogy az emléke elválassza őket egymástól, és azt kívánta, hogy minden elkövetkező születésnapjukat ünnepeljék meg úgy, hogy megosztják egymással a jó híreket, és félretesznek egy szelet tortát az ő emlékére. Utolsó szavainak meghallgatása könnyek között ölelésbe forrasztotta össze a családot, és az évtizedes gyászt a testvéri összetartozás új, szívből jövő ígéretévé változtatta.