A rab gúnyolódott az öregen a cellában, de éjjel minden megváltozott. Reggel a börtön dolgozói alig hittek a szemüknek.
– Hé, öreg! – gúnyolódott Thomas, egy magas, erős férfi, tetovált nyakkal. – Mi van, remegsz? A tablettáid nélkül már aludni se tudsz, mi?
Az öreg nem válaszolt. Az alsó priccsen ült, háttal a falnak, kezében egy fém bögrével, benne kihűlt tea. Úgy hetvenöt éves lehetett – sovány, ősz, fakó szemű ember. Andrének hívták.
– Válaszolj, vénember! – morrant rá Thomas, egyre közelebb lépve. – Azt hiszed, itt majd tisztelnek a korodért? Itt az erőt becsülik, nem a ráncokat!
– Én… nem avatkozom senki dolgába, fiam – mondta halkan André. – Az én életem már lepergett. Csak itt vagyok, amíg tart.
– Fiam? – nevetett Thomas. – Te nekem nem vagy apám, öregember. Az ilyeneket, mint te, fél kézzel elintézem!
Egy mozdulattal kiütötte az öreg kezéből a bögrét. A fém a betonon csattant, a tea szétfröccsent. A cellában sűrű, tapintható csend lett. Mindenki tudta, jobb, ha nem szól bele.
André nem emelte fel a fejét. Letörölt egy cseppet az asztalról, a kabátujjába dörzsölte, majd visszatette a bögrét. Nem mutatott félelmet, sem dühöt – mintha az egész jelenetnek semmi köze nem lenne hozzá. Ez a nyugalom csak még jobban felhergelte Thomast.
– Hallod, öreg? – lépett újra közelebb. – Aki hallgat, azt letapossák. Világos?
– Világos, fiam – mondta csendesen André. – Csak ne zajongj. Éjszaka van.
Thomas horkantott egyet, lesöpörte az öreg kenyerét az asztalról, majd hátralépett. André lehajolt, felemelte a kenyeret, leporolta, visszatette. Nem evett belőle.
Amikor kialudtak a fények, a cellát szürke sötétség borította el. Valaki halkan imádkozott, más a fal felé fordult, valaki a lélegzetét számolta, hogy elaludjon. Thomas hamar elaludt – magabiztosan, hangosan horkolva.
De éjjel Sam, a felső ágy lakója, furcsa zajra ébredt. Thomas fuldokolt, zihált, mintha a levegő is elhagyta volna. A mozdulatok halkak voltak, görcsösek.
– Hé! – suttogta Sam. – Rosszul van!
Az öreg már nem aludt. Azonnal megérezte a bajt – a kapkodó légzést, a szívverést, ami egyenetlenül vert, mint jégre lépő ember lába. Ismerte ezeket a hangokat – egykor felcsereként dolgozott. Száz ilyen éjszakát hallgatott végig, tucatnyi életet mentett meg.
– Sam, adj fényt.
A gyertya fénye megvilágította Thomas arcát – kékes ajkak, rémült szemek.
– Levegő… – hörögte. – Nem… kapok… levegőt…
– Nyugodj meg – mondta André. – A szíved. Ne pánikolj. Nézz rám.
Az öreg odanyúlt, kezét a férfi hatalmas markára tette. – Itt egy tabletta. A nyelved alá. Lélegezz velem. Egy… kettő… Egy… kettő…
Thomas az öreg szemébe kapaszkodott, mintha egy partot keresne, mielőtt elsodorja a víz. A tekintetében ott villant valami, amit börtönben ritkán látni – a félelem, hogy gyenge.
– Ki… vagy te? – lehelte.
– Orvos. Valaha. Felcser. Aztán az élet másfelé vitt. Most csak lélegezz. Még egyet. Jó.
Sam izzadságot törölt Thomas homlokáról, Tigran a sarokban keresztet vetett, félve, hogy megtör egy láthatatlan varázst.
Tíz perc múlva a légzés kisimult. Thomas arcán lassan visszatért a szín. Lehajtott fejjel kérdezte:
– Miért… segítettél?
– Mert rajtunk kívül itt nincs senki – felelte az öreg. – És ha mi nem segítünk egymáson, akkor ki fog?
Elengedte a kezét. A fény kihunyt, és a cellát újra sötétség töltötte be. De ezúttal nem volt benne félelem.
A börtön reggele mindig a zárak csikorgásával kezdődik. De most suttogás is járt mellé. Amikor az őr kinyitotta az ajtót, Thomast találta, amint az asztalt tisztítja, gondosan eltüntetve a rozsdafoltot. Aztán felemelte André bögréjét, és finoman a helyére tette. Ráfújt a peremre.
– Na, fiúk – mondta halkan. – Ne zavarjátok az embert, hadd igya meg a teáját.
A blokk elnémult.
Attól a naptól minden megváltozott. Thomas vizet hordott, segített az öregnek írni a füzetébe, és ügyelt, hogy senki ne bántsa Andét. Amikor valaki félrelökte volna a menzán, csak ennyit mondott:
– Engedd előre. Tiszteld az orvost.
És először e falak között a tisztelethez nem kellett ököl.
Néhány hónappal később André szabadult. A bíróság újra átnézte az ügyét, és hazaengedték. Indulás előtt a bögrét Thomasnak adta.
– Emlékeztessen – mondta. – Ne dobd el az embereket.
Rövid, férfias ölelés.
Eltelt egy év. Nyáron egy tiszta inges férfi lépett be a kis ház kertjébe, kezében egy agyagedénnyel, benne friss bazsalikommal.
– Andréhez jöttem – mondta a szomszédnak.
– Meghalt tavasszal – felelte az asszony. – Csendesen, álmában. A füzet volt a kezében.
A férfi bólintott, belépett az udvarra, megtalálta a sírt az almafa alatt, és letette a cserépedényt.
– Köszönöm – mondta halkan. – Az életemért.
A szél megmozdította a leveleket. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az öreg ott állna újra – a bögréjével, a halk mosolyával és azzal a hanggal, amely meg tudta nyugtatni az emberi szívet.
Azóta Thomas kórházi segédként dolgozott. A fizetés apró, az éjszakák nehezek. De ha valaki pánikban vagy fájdalomban kapkodta a levegőt, csak ennyit mondott:
– Lélegezz velem. Egy… kettő… Nem kell hősnek lenned. Csak embernek. Engedd meg magadnak.
És mindig, mielőtt a teájába kortyolt, fújt egyet a bögrére – úgy, ahogy az öregek szoktak, hogy meg ne égessék magukat.