A kutya odabújt a gazdájához az altatás előtt, és amikor az állatorvos észrevett valamit, felkiáltott: „Állj!” Az, ami ezután történt, minden jelenlévőt megrázott.
A kis állatkórházban olyan csend uralkodott, hogy az ember azt hihette, még a levegő is fél mozogni. A plafonról egyenletesen zúgtak a lámpák, halvány fényt vetve a régimódi krétaszínű falakra. A fém asztal nyikorgott a kockás takaró alatt, az antiszeptikus szag pedig mintha belélegezve fonódott volna minden jelenlévő testébe. Ez az a pillanat volt, amikor az élet és a búcsú csak egy sóhajra van egymástól.
Az asztalon feküdt Max — egykor hatalmas német juhászkutya, hű társ és védelmező. Teste meggyengült, légzése nehézzé és egyenlőtlenné vált. Úgy tűnt, az a hatalom, ami valaha a mancsait éltette, eltűnt, csak egy fáradt árnyék maradt. És mégis, homályos, félig csukott szemeiben ott pislákolt a felismerés — gyenge, de élő.
Daniel mellette ült. Kezét Max fejére helyezte, simogatta a fülét, ahogy ezerszer tette már, és suttogott, mintha minden szó imádság volna:
— Az elejétől velem voltál… barátom, testvérem. Bocsáss meg, ha cserbenhagytalak…
Emlékezett, ahogy a kölyökkutyát dobozban hozta haza, ahogy futottak a mezőkön, ahogy Max egyszer megmentette őt a befagyott tónál. Mindez most felvillant előtte, mint egy film utolsó képkockái, ami a végéhez közeledik.
Max enyhén megrezgett a mancsával, az orrát gazdája kezére nyomta — egyszerű, de értelmes gesztus: „Emlékszem. Itt vagyok. Ne szomorkodj.”
Az állatorvos, egy fiatal nő, Dr. Emma, kissé távolabb állt. Hozzá volt szokva a búcsúkhoz, de most remegtek a kezei. Még az asszisztens, mindig visszafogott, titokban törölgette a könnyeit, nem bírta levenni a tekintetét.
Amikor Daniel előrehajolt, és a homlokát Max fejéhez nyomta, a szoba csendje majdnem kicsengővé vált. Max remegett, de hirtelen felemelte a mancsait, és átölelte a gazdája nyakát. Ez nem csak testi mozdulat volt — a lélek mozdulata.
— Szeretlek — suttogta Daniel, nem bírva visszatartani a zokogást. — És mindig foglak.
Dr. Emma előrelépett, kezében a fecskendő csillogott. Hangja az együttérzéstől remegett:
— Amikor készen áll…
Daniel bólintott, ajkai alig mozdultak:
— Pihenj, hősöm. Szeretettel engedlek el.
Felemelte a kezét — és ekkor mintha a világ megállt volna.
— Állj! — kiáltotta hirtelen Emma, hátralépve egy lépést.
Az asszisztens mereven állt. Daniel felnézett, értetlenül.
— Nézzétek! — az orvos hangja remegett, de már nem a bánattól.
Max, akinek a légzése éppen csak hallható volt, hirtelen mélyebben lélegzett. A mellkasa felemelkedett, majd egyenletesebben, magabiztosabban. A gazdát ölelő mancsok abbahagyták a remegést. A fájdalomtól homályos szemekben halvány, de élő fény gyúlt.
— Max?.. — suttogta Daniel.
A kutya pislogott, halkan nyüszített, felemelte a fejét, és az orrával megérintette a gazdája kezét. A szobában halk sóhajtás hallatszott — az asszisztens nem bírta visszatartani a könnyeit.
Dr. Emma ellenőrizte a pulzust, a légzést, a pupillákat. Majd felállt, döbbenten:
— A szíve… jobban működik. Harcol. Nem adja fel.
Daniel elakadt, nem hitte el, ami történt, majd erősen átölelte a kutyát, könnyei között suttogta:
— Te harcos vagy, hallod? Egyszerűen nem mehettél el másképp…
Max mintha értette volna. Lassan felállt a mellső mancsaira, és egyenesen Daniel szemébe nézett — és abban a pillantásban benne volt minden: fájdalom, erő, hála és élet.
Dr. Emma a fecskendőt a tálcára tette.
— Más kezelést próbálunk — mondta határozottan. — Van esélye. Kicsi, de van.
És a csend, ami korábban búcsúzó volt, hirtelen megtelt a remény lélegzetével.
Daniel zokogott, a kutyát magához szorítva, újra és újra ismételve:
— Meg fogjuk csinálni… hallod, barátom? Meg fogjuk csinálni.
Max, a gazdája mellkasához simulva, egyenletesebben lélegzett, mintha így ígérte volna: „Maradok. Érted.”