Azt hittem, tíz gyerekem lesz… de amit az orvos a császármetszés közben felfedezett, mindenkit szavak nélkül hagyott.

Amikor az orvos közölte velem, hogy tíz babát várok, a férjem majdnem elájult.

Még most is tisztán látom a jelenetet: a kórházi ágyon feküdtem, Daniel kezét szorongatva, miközben Dr. Harrison végigsimította az ultrahangot hatalmas pocakom felett. A megszokott mosolya lassan eltűnt, homloka ráncba szaladt. Majd hitetlenkedve hajolt a képernyő felé.

– Emily… tíz babát vársz – suttogta végül.

Idegesen nevettem, biztos voltam benne, hogy viccel. De amikor megismételte a szavait, csend borult a szobára. Daniel többször pislogott, arca elsápadt.

– Tíz? – lehelte – Mint… egy-nulla?

Az orvos finoman bólintott.

Egy pillanatra nem tudtam megszólalni. Aztán könnyek kezdtek gördülni az arcomon: az öröm, a félelem és a teljes hitetlenség vegyüléke. Tíz kis élet bennem. Tíz szív, ami ott dobogott, ahol korábban csak az enyém volt.

Aznap este egyikünk sem tudott aludni. Feküdtünk, a plafont bámulva, próbáltuk elképzelni a lehetetlent: tíz kiságy, tíz cumisüveg, tíz apró lélek, aki tőlünk függ majd.

Daniel ekkor megfogta a kezem:
– Ha Isten ezeket a gyerekeket adja nekünk, erőt is ad, hogy felneveljük őket.

A hír úgy terjedt kis ohiói falunkban, mint a tűz. Mindenki a “Carter-csoda”-ként emlegette. A szomszédok pelenkát, ruhát, játékot hoztak. Idegenek leveleket és imákat küldtek. Egyesek csak azért jöttek, hogy lássák a “csodamamit”.

Külsőleg mosolyogtam a kamerák előtt, de belül rettegtem. A testem túl gyorsan nőtt, a fájdalom elviselhetetlenné vált. Minden éjjel zihálva ébredtem, ölelgetve a hasam, úgy éreztem, valami belülről tép.

A hetedik hónapra már nem bírtam tovább. Daniel azonnal a Santa Helena kórházba vitt. Dr. Harrison várt ránk. Az ultrahang képernyőjére nézett… és arca elsápadt.

– Emily – suttogta halkan – az egyik… nem baba.

Mielőtt kérdezhettem volna, miért, hullámzó fájdalom hasított át a testemen. A riasztók megszólaltak, a nővérek futottak.

– Azonnali császármetszés! – kiáltotta valaki.

Emlékszem a villanásokra: fények, a műtő hidege, az orvos hangja, aki próbálta megőrizni a nyugalmát. Egy nővér lágyan számolt:
– Hét… nyolc… kilenc…

És aztán… csend.

Amikor felébredtem, a műtétnek vége volt. A testem fájt, a torkom kiszáradt, Daniel mellettem ült vörös szemekkel. Megfogta a kezem, és halkan mondta:

– Kilenc, drágám. Kilenc kis harcos.

A könnyeim elhomályosították a látásom.

– És a tizedik? – kérdeztem alig hallhatóan.

Az orvos egy pillanatra habozott.
– Nem volt baba – remegett a hangja – egy mióma volt. Ezért fájt annyira. A tested azt hitte, tíz életet véd… pedig az egyik nem is volt valós.

Sírtam. Nem a betegség miatt, hanem mert hónapokon keresztül azt a “életet” úgy szerettem, mintha az enyém lett volna.

A következő hetek életem legnehezebb időszakai voltak. A kilenc baba apró, törékeny volt, mindegyik akkora, mint a tenyerem. Inkubátorba helyezték őket, kábelek és monitorok vették körül, halk sípolással.

Órákat töltöttem mellettük, tenyereimet az üvegre téve.
– Harcoljatok, szerelmeim – suttogtam – Mama itt van.

Az orvosok csodának nevezték őket. A nővérek sírtak, amikor meghallották első sírásukat. A hírek a “Carter kilenceseiről” szóltak.

Két hónappal később Dr. Harrison először mosolygott hetek óta.
– Elég erősek ahhoz, hogy hazavigyétek őket.

Aznap a napfény betöltötte a csecsemőszoba minden sarkát. Három kiságy, mindegyikben három baba. Daniel rájuk nézett, és könnyes szemmel nevetett.
– Három babácska ágyanként. Nem rossz első szülőknek.

Mosolyogtam, de a szívem összeszorult.
– Úgy érzem, hiányzik egy… – suttogtam.

Ő átölelt.
– Talán nincs hiányzó – mondta gyengéden – csak emlékeztet minket, mennyire értékes a kilenc, akink van.

Évek múltán a házunk tele van zajjal, rendetlenséggel és szeretettel. Kilenc gyerek nevetése tölti meg minden zugot. Néha, miközben játszanak, a gondolataim visszatérnek a kórterembe: a félelem, az imák, az a pillanat, amikor minden megállt.

Az emberek még mindig kérdezik a tizedik babát. Én mindig mosolygok, és azt mondom:
– A tizedik nem élte túl… de megtanította, milyen értékes a többi kilenc.

Mert a csodák nem mindig tökéletesek. Néha fájdalommal és veszteséggel jönnek. De még a szenvedés közepette is az élet megtalálja az útját. És a szeretet… mindig győz.