Az apa gondolkodás nélkül adta vak lányát egy szegény férfihoz feleségül. Ami ezután történt, mindenkit szavak nélkül hagyott.

Anna a sötétségben született.
A világ, tele színekkel, arcokkal és horizontokkal, mindig zárt ajtó mögött maradt számára.
A vakság már az első lélegzetvételével ítélet lett — és szégyen apja szemében, a büszke földbirtokoséban, aki a gyengeséget mindig személyes kudarcnak tartotta.

Sosem nézett a lányára gyengéden. Számára Anna csak emlékeztető volt a tökéletlenségre, folt a családi becsületen.
Amikor Anna betöltötte a tizennyolcat, az apja ridegen, minden kérdezés nélkül kijelentette:

— Férjhez mész Lukashoz, az alsó faluból.

Sem szerelem, sem választás — csak egy ítélet, kimondva a néma szolgák előtt.

A hír mindenkit megdöbbentett. Miért adná egy gazdag földbirtokos a lányát — még ha vak is — egy nincstelen paraszthoz?
Egyesek suttogták, hogy az apa csak meg akart szabadulni a „tehertől”, mások szerint ez kifinomult büntetés volt a lánya vakságáért.
Anna csak lehajtotta a fejét. Engedelmességre nevelték — és ez volt az egyetlen, amit ismert.

Lukas háza kicsi volt, nyikorgott a széltől, de meglepően meleg volt.
A friss kenyér, a széna és a jóság illata lengte be.

Lukas keveset beszélt, de minden mozdulatában türelem volt. Nem úgy bánt Annával, mint egy szerencsétlennel — beszélgetett vele, leírta neki a naplemente színeit, a felhők vonalait, az eső táncát az ablakon.

— Nézd csak — mondta —, ma a nap mintha elolvadt volna a folyóban. A víz most olyan, mint az arany.

És bár Anna nem látta a fényt, megtanult érezni azt a szavaiban.

Esténként Lukas könyveket olvasott neki — halk, élő hangon.
Anna gyakran azon kapta magát, hogy mosolyog — anélkül, hogy látta volna, ahogy a másik is mosolyog.
A hála lassan, észrevétlenül szeretetté változott — meleggé, egyszerűvé, mint a tavasz lehelete.

Eltelt egy év.
Egy nap orvos érkezett a faluba a fővárosból — egy ember, akit csodatevőnek neveztek. Olyan műtéteket végzett, amelyek visszaadták a látást azoknak, akik egész életüket sötétségben élték.
Lukas áhítattal hallgatta a történeteket.
Egy szót sem szólt a feleségének, csak eladott mindent, amije volt: a lovát, a szerszámait, még a föld egy részét is, hogy kifizesse a műtétet.
Éjjelente dolgozott, míg kezei ki nem repedeztek a hidegtől, és csak akkor mondta el Annának az álmát — hogy fényt adjon neki.

Anna sírt, és könyörgött, hogy ne tegye. De Lukas csak megszorította a kezét:

— A fény a tiéd, Anna. Én csak segítek neki megtalálni az utat.

A műtét csendben zajlott, minden mozdulat örökkévalóságnak tűnt.
A gyógyulás hetei fájdalmasak voltak. Anna a remény és a félelem között élt — nem annyira a fénytől, mint attól, hogy talán újra elveszíti.

Aztán egy reggel, amikor az ablakon át beszűrődött az első napsugár, Lukas, aki az ágya mellett ült, észrevette, hogy Anna megrezdül.
A lány kinyitotta a szemét. A világ először rohant be a tudatába — vakító, hatalmas, élő.
És e fényben meglátta Lukas arcát — egyszerűt, fáradtat, de olyan jósággal teli, amilyet addig sosem ismert.

— Ilyen vagy hát — suttogta, és könnyei végigfolytak az arcán —, az én fényem.

Amikor a falu megtudta, senki sem hitt a fülének: egy szegény paraszt visszaadta egy földbirtokos lányának a látását.
Az apa, mikor hallotta a hírt, hosszú ideig állt az ablaknál, ökölbe szorított kézzel.
Megértette, hogy miközben meg akart szabadulni a szégyentől, valójában a becsületét veszítette el.

Nem egy szegény parasztnak adta a lányát — hanem egy ritka, valóban nemes embernek.

Attól a naptól Anna többé nem félt a világtól.
Járt a mezőkön, azokon az ösvényeken, amelyeket egykor csak tapintással ismert — most már látva minden levelet, minden sugarat, minden tekintetet Lukas szemében.

Megismerte a fényt, a szerelmet és az igazságot — nem a szemével, hanem a szívével.
És amikor ránézett, tudta: a vakság nem azon a napon ért véget, amikor látni kezdett,
hanem azon, amikor először megtanult látni a lelkével.