Egy rab zaklatott egy idős férfit, anélkül hogy ismerte volna annak valódi kilétét. Mélyen megbánta a tettét.

A börtönblokkban rozsdás vas, izzadtság és félelem szaga terjengett.
A levegő olyan sűrű volt, mintha késsel lehetne vágni.

A 17-es cellába új rabot vezettek be – egy ősz hajú, körülbelül hatvanöt éves férfit –, aki lassan lépdelt, lesütött szemmel, annak a nyugalmával, aki már beletörődött a sorsába.
A kezei remegtek, de nem a gyengeségtől: ez annak az embernek a remegése volt, aki megtanulta uralni minden mozdulatát.

A neve: **Simón Plata.**

Az aktájában ez állt: különleges körülmények között elkövetett gyilkosság, életfogytiglani börtön.

A cellában hét férfi volt. Mindannyian felé fordultak, hogy megnézzék.
Könnyű volt ítélkezni: egy öregember, gyenge, kapcsolatok nélkül, semmi fenyegetés.
De a szemeiben volt valami… valami fagyos. Egy nyugalom, ami nyugtalanított.

A blokk vezetője, **„A Bogár”**, egy tetovált, izmos huszonöt éves fickó, ferde mosollyal figyelte.
Ő volt az úr ott. Ő irányította az ágyakat, az ételt, a szabályokat. Hatalma nem a tiszteletből, hanem a félelemből fakadt.

– Na, nagyapa – gúnyolódott, miközben közelebb lépett. – Itt minden újonc szolgál. Érted a szabályokat?

Simón letette a tálját az asztalra, és halkan válaszolt:

– A szabályok… mindig attól függenek, ki írja őket.

A Bogár felnevetett és meglökte.
– Itt én írom őket.

Az öreg nem válaszolt. Egyszerűen leült az alsó ágyra, és becsukta a szemét.

A többiek nevettek. Számukra ez hétköznapi jelenet volt: egy újabb öreg, aki hamar megtanulja, hol a helye.
De Simón csendje nem illett a képbe.

Másnap a Bogár forró kását öntött a takarójára.
Simón nem reagált. Csak ránézett – hidegen, áthatóan.

– Mi van, öreg? Megfagytál? – nevetett a Bogár.

Csend.

Aztán a nyakánál fogva megragadta.
Az öreg nem védekezett, csak ennyit mondott:
– Ne érints meg, fiam.

– És ha megteszem? Mit csinálsz, öreg? – morogta a Bogár.

Simón ránézett. Egy rövid, metsző villanás suhant át a szemén.
– Figyelmeztettelek.

A csapás érkezett: egy ütés az arcra.
Simón nem esett el. Csak letörölte a vért az ujjával, nézte, mintha nem is az övé volna, és halkan megszólalt:
– Most kezdődött el.

Az éjjel a Bogár nem tudott aludni.
Lépések hangját hallotta, suttogást, alig észrevehető mozdulatokat a sötétben.
Felült, de csak az öreget látta, aki ébren ült az ágyán, és a semmibe nézett.

– Nem alszol, nagyapa? – kérdezte.
Csend.
Aztán egy nyugodt hang:
– Aludni csak az tud, akinek tiszta a lelkiismerete.

Másnap a Bogár ismét provokálta.
Semmi.
A harmadik napon elvesztette a türelmét. Előhúzott a matrac alól egy bicskát, és az öreg mellett a falba szúrta.

– Vagy azt csinálod, amit mondok, vagy levágom a füled.

Ekkor minden megváltozott.
Simón felemelte a kezét olyan lassan, hogy senki sem látta, hogyan történt.
Egy pillanat alatt a penge már az ő kezében volt, fordítva fogva, mintha mindig is hozzá tartozott volna.

A Bogár hátrált.
– Mi az ördög vagy te?

– Nem ördög – felelte az öreg. – Csak tapasztalat.

Letette a kést az asztalra.
– Jól válaszd meg a csatádat, fiam. Néha nincs második esély.

Attól a naptól kezdve csend honolt.
Senki sem merte bántani. Pletykák terjedtek:
„Az az öreg nem akárki.”
„Azt mondják, ügynök volt… titkos gyilkos.”

A Bogár próbált nevetni, de a kezei remegtek.
Éjszakánként az öreg szeméről álmodott: szürke, mozdulatlan, mint maga a halál.

Néhány nap múlva a szomszéd blokk egyik rabját holtan találták. „Szívroham” – mondták.
De akik látták, tudták, hogy nem így volt: finom, vékony vörös vonal húzódott a nyakán.

Aznap éjjel a Bogár odament az öreghez.
– Te voltál? – suttogta.

Simón lassan felnézett.
– És ha igen? Változtatna valamit?

– Mondd meg! – ordította a fiatal, az asztalra csapva.

– Nem öltem meg senkit – felelte az öreg nyugodtan. – Csak figyelek. Néha az emberek magukat pusztítják el.

– Te megfélemlíted őket! – üvöltötte a Bogár.

– Nem – mondta Simón, dermesztő nyugalommal. – Csak megmutatom nekik a démonjaikat. A tiéd a bőröd alatt él.

A fiatal hátrált, miközben hideg futott végig rajta.
Az öreg megragadta a csuklóját – korához képest lehetetlen erővel. Egy száraz reccsenés.
A Bogár felkiáltott.

– Mondtam, hogy ne érints meg – suttogta Simón. – Ha élni akarsz, maradj távol.

Attól kezdve a „blokk királya” megszűnt király lenni.
Egy árnyékká vált, akit felemésztett a paranoia.
Három nap múlva holtan találták, egy lepedővel felakasztva. Öngyilkosság, mondták.

Simón csak bólintott, mikor meghallotta a hírt.
– Túl sokáig élt félelemben – mormolta. – Csak idő kérdése volt.

A 17-es cella soha többé nem volt ugyanaz.
Nem voltak többé verekedések. Nem voltak kiabálások. Csak sűrű, tiszteletteljes csend.
Még az őrök is sietve mentek el a rács előtt, elkerülve a betekintést.

Az öreg ugyanúgy ült: nyugodtan, és minden este írt a régi füzetébe.
Amikor hónapokkal később meghalt – fájdalom nélkül, csendben –, a kezében még mindig ott volt a ceruza.

Az utolsó oldalon ez állt:

**„Minden bestia emberi maszkot visel.
A lényeg az, hogy tudd, mikor kell levenni.”**

— *Simón Plata, 47-es ügynök. Ügy lezárva.*

Attól kezdve senki sem akart a 17-es cellában aludni.
Az újak hajnalban áthelyezést kértek, ugyanazt mormolva:

**„Úgy érzem, valaki figyel.”**

És a falon, alig látható betűkkel ez volt bevésve:
**„A csend a legjobb tanú.”**

Azt mondják, holdfényes éjszakákon még mindig hallani lehet a ceruza hangját a papíron.
Mintha maga a Halál jegyzetelne tovább.